2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra! 
xoxo Writer Girl 

2017. április 4., kedd

5000+ megtekintéses különkiadás

Sziasztok, manócskáim. :) 
Újra ideje volt jelentkeznem úgy érzem. Legnagyobb örömre végre megérhettem, hogy azt  mondhatom, megvan az 5000+ megtekintés. Hihetetlenül boldog  vagyok. Ennek örömére hoztam egy meglepetésrészt, ha elolvassátok, biztos rájöhettek, miről is van itt szó. 
Ha tetszik, nyugodtan véleményezzétek. 
Puszi nektek, 
Writer Girl ☺❤❤ 

Mackenzie

     A bátyám nem akarta, hogy jöjjek. Koloncnak nevezett, aki mindig lóg a hátán, megakadályozva, hogy együtt lóghasson a baráti körével. Persze igazából csak azért mondta, hogy bántson vele engem, Jake igenis szeret. Mindössze cikinek gondolta, hogy a húgocskáját is cipelnie kell magával. Nem mintha én lettem volna az egyetlen lány ezen a születésnapon, pontosan Isaiah születésnapján.

     Isaiah Jake legjobb barátja amióta csak ide költöztünk és találkoztak. Én még nem láttam őt, de az összes lány ismerősöm cukinak tartotta, állandóan róla áradoztak. Ott volt például a bankigazgató gazdag kislánya, Jessica, akitől mindenki tartott a maga módján, és akit egyáltalán nem kedveltem, mert mindenkivel gonosz volt. Ő is jött a születésnapi bulira, mert szerelmes volt Isaiah-ba már egészen régóta, és azt akarta, hogy Isaiah is szeresse őt. Jessica szépnek is mondhatta magát, de a korához képest túl rövid szoknyákat és ruhákat, magassarkú csizmákat és csillogó szájfényt viselt, a hajába színes tincseket festetett, és mindig rózsaszínű műkörmöt csináltatott. Olyan volt, mint apuci kicsi hercegnője, aki mindent megkaphat az élettől, és tekintve, hogy vele igenis törődött a férfiszülő is, nem utolsó sorban a féltékenység is munkált bennem. Ő nyugodtan lehetett a város pénzes kisasszonya, de mi csak úgy mehettünk akár a szomszédba is, hogy apa két hétre elutazott, elmondása szerint komoly munkaügyben.

     Anya azzal viccelődött mielőtt kiengedett volna, hogy Disney-be illő királylánynak öltöztem. A fehér ruhám hosszú volt, kicsivel a bokám felett ért véget, hatalmas tüllszoknya résszel. A topánkám már valóban hercegnős szettből kaptam és nagyon hasonlított Hamupipőke cipellőjére. Az egyik fonatom alját birizgáltam a szemközti házba menet, a másikban az Isaiah-nak szánt rajzom lobogott, sajnos ennél több ajándékkal nem szolgálhattam, mivel zsebpénzzel nem rendelkeztem, apa pedig az utolsó centig leellenőrizte a kiadást. Fukarságát az is mutatta, hogy mindig elkísérte anyát a bevásárlásokra, ahol minden szükségeset megvettek, ezt követően apa elvette a megmaradt összeget, eltéve előlünk. Mást nem adhatok így neki, mindössze ezt a rajzot, de szívből reméltem, hogy Isaiah elfogadja. Jó első  benyomást akartam tenni a bátyám legjobb barátjára.

     Hangos zene szűrődött ki az ajtón, mikor beléptünk a nyitott ajtón át. A lárma és a vidám nevetés betöltött mindent, túlzottan is jó volt a hangulat, emberek jártak ki és be, vitték magukkal a boldogság apró csiráit. Felnőtt sehol, nyilván hagyni akarták érvényesülni a kiskorúakat is, de az se tűnt valószínűtlennek, hogy épp tortát vagy ehhez hasonló finomságot készítenek, akárcsak a filmekben.
Jake szinte azonnal eltűnt, ahogy ideje engedte, engem egyedül hagyva az ismerősök és ismeretlenek széles kavalkádjában. Olyan voltam, mint egy kisbaba, aki elveszik a bevásárló központban, keresve a hozzátartozóit, de sehogy sem leli.
   – Szia – szólalt meg a hátamban egy ismeretlen, ámde barátságosnak és kíváncsinak tűnő hang. Kissé megilletődve fordultam oda, s azonnal feltűnt nekem az illető hihetetlenül fekete szempárja.
  – Szia – feleltem, az arcát mustrálva. Egészen biztosan ilyennek képzeltem a hercegeket is a történetekben, amiket anya nagy ritkán elmondott.
   – Ismerlek? – méregette az arcom.
   – Szerintem még nem, A nevem Mackenzie. Jake a bátyám
  – A húga vagy? Érdekes. – Megragadta a kezem, én meg vártam az émelygést az érintésétől, de az meglepő módon elmaradt. – Isaiah vagyok. Az mi nálad? – mutatott a lapra, amit azóta is szorongattam
   – Öhm...ezt neked hoztam....ajándék. Boldog születésnapot. 

                                           
Isaiah 

     Egy angyal szállt a földre, épp a mi házunkba. A megtestesült szépség és jóság állt előttem a maga ártatlanságával, Képtelen voltam rá másként tekinteni. Ő Angyal, aki csak azért jött ide, hogy meglepjen ezen a napon. Az én napomon. Ő az én ajándékom a világmindenségtől.

    Néztem az elképesztően aranyos munkáját, ami most nálam van és kitűnik belőle a szeretet, amivel készítették azt. Még egyetlen meglepetés sem volt ennyire kedves a lelkemnek. Kislányos kézírással odakanyarított jókívánság, és minden egy helyen, amit egy hófehér ruhába bújtatott angyalka nyújtani tud az embernek.
   – Tetszik? – kérdezte félénken. Őszintén mosolyogtam rá
   – Még soha semmi sem tetszett ennyire, Angyal.

2017. március 11., szombat

8.Fejezet

Sziasztok, manócskáim. :)
Tudom, hogy megígértem, rendesen írok ezentúl, erre sokáig még híremet se lehet hallani, és még magyarázkodni se kezdek, mert az igazság az, hogy jó ideig nem volt kedvem ide írni. Most mégis visszatértem és publikálom a nyolcadik részt, ami remélem elég jó lett, hogy tetszelegjen nektek. Ha sikerült ezt teljesíteni, írjatok alul vagy iratkozzatok fel. 
xoxo Writer Girl ❤☺  

Mackenzie


     Apa kezei szinte égetik a bőröm, ahogy erősen tart és magához húz. A csontig hatoló hideg  már ismerős érzés, ahogy a szívem és az agyam együttes kiáltásainak hangja, miszerint fussak, ahogy csak tudok. Az arcomból kifut a vér, az ujjak nyoma pedig éget. 
   Tudod, mit tesznek a jó kislányok? vigyorog vérben forgó szemekkel. A beszéd közben nyál fröccsen az arcomra, de nem merem letörölni. A jó kislányok szolgálatot tesznek az uruknak. Szolgálj ki engem, Mackenzie. 

     Izzadtan ébredek ismét. Egy ideje ugyan már elmaradoztak a rémálmok okozta álmatlanságaim, most ismét előjöttek. Kisebb kimaradással kétszer is felkeltem, egyszer nem sokkal a lefekvés után, aztán valamilyen oknál fogva abbamaradt, most pedig megint jelentkezett.

      Még hat óra sincs, a szobám még félig sötétségbe burkolózik. Miközben végigfuttatom a szemem a már kivehető bútorzaton, amit minden reggel elkövetek, észrevevésem, hogy nyitva van az ablak. Nem különösebb szokásom bezárni éjjelre, most mégis meglep, sőt, egy kicsit meg is rémiszt a tény, hogy ameddig én nem voltam tudatomnál, valaki járt nálam. Olyan sebességgel rohanok az ablakszemhez,  mintha a hátam mögött tűz lenne, közben megint felmérek mindent, hátha hiányzik valami vagy épp pluszba van, hátha utal a betolakodóm kilétére, de semmit se találok, se az ablak közelében, sem sehol. Visszalépek a vetetlen ágyamhoz, most ott szemlélődök. Mellettem a párna gyűrött, akárcsak a lepedő, jeléül, hogy az a bizonyos valaki mellettem feküdt. A szívemben ostoba remény ébred, azonnal fantáziálni kezdek, vajon az a bizonyos személy járt-e nálam, akit remélek. Elég valószínűtlennek tűnik ugyan, azért merek hinni benne, s az orromhoz emelem a párnát. Olyan illata van, mint Isaiah-nak, édes, mégis férfias tusfürdő és mentol. Akárhányszor mostam is ki a huzatot, mindig megmaradt ez az aroma. Imádtam ráfeküdni közvetlenül azután, hogy az említett is rajta pihent. Most is olyan élénk az illat, mintha csak most tűnt volna el a tulajdonosa, ami sok mindent megmagyarázna, hisz Isaiah az egyetlen, aki tudja, hogy mindig nyitva van számára ez a kis lehetőség. Bár ha nem ez történt, elég pocsék lenne ismét jó nagyot csalódni a kislányos képzelgéseimben, így hát csak bízok az igazamban, talán az igazzá válik idővel.

     Az álom és a még nem teljes ébrenlét között egyensúlyozva úgy döntök, elég volt a lehetőségek gyártásából, s mivelhogy aludni már úgyse fogok, szóval inkább ideje nekikezdeni készülődni, ha már a szerencsétlen, kezdő sminkvonásaim úgyis elég sok időt magukba foglalnak. Az ember hiába változtat a külsején, attól még maradhat ugyanolyan esetlen a lelki világát tekintve, én pedig élő tanúja vagyok ennek.

     Hosszasan áztatom magam a forró vízzel, kiélvezve az idővel szembeni előnyömet, nem sajnálom magamtól a pillanatnyi jóérzést. Lassan szárítom a hajam, gondosan kiválasztom a ruhámat, ahogy Kate tanácsolta, nem veszem el az időt a szájfénytől, a szemceruzától és a szempillaspiráltól sem, a hajamat pedig befonom és vastag fonatba. Most is valaki olyan nézett vissza rám, aki mélyen magába rejtette minden baját, és készen állt, hogy taroljon. Ezzel boldogabb lettem jócskán, hisz mégiscsak megengedhetem magamnak, hogy néha én magam vezessen a helyzetem. Ez most egy ilyen pillanat volt.

     Még azelőtt elkészültem, hogy egyáltalán hallottam volna Jake motoszkálásának jelét. Az egyetlen jó ebben, hogy legalább úgy ehetek, hogy  más nem bámul az arcomba közben, nem én vagyok minden második gondolatának az alapja, és végre egyedül lehetek az ínycsiklandó müzlimmel, amit szerencsére Isaiah még nem dézsmált meg. Azután, hogy apa mellett csak ritkán ehettünk, ha kedve tartotta, rettentően érzékenyen érintett, ha valaki bármit is elvett előlem, sőt, előfordult, hogy még pánikrohamot is előidézett, amit próbáltam eltitkolni, de hogyan is lehetne eltitkolni egy ennyire eltitkolhatatlan dolgot. Miután kiszivárgott a titkom, ajánlottak többféle terapeutát is, mégsem fogadtam el egyetlen tanácsot sem, a szégyen beborított hogy évekig hagytam, apa miket tegyen velem.

    Negyed órával az indulás előtt végül lebotorkál a bátyám is, s hogy őszinte legyek, nagyon meglepődik azok, hogy ébren vagyok már.
   – Hát te? – kérdezi döbbenten, végigmér, aztán elemez valamit magában, majd csak bámul tovább. 
   – Hamar keltem – vonok vállat. – Időben el akartam készülni, meg aludni se tudtam már. 
  – Aha – bólint még mindig gyanakodva. – Érdekes külső – mutat a felsőmre, majd úgy az egész lényemre. – Nem tudtam, hogy sminkelni is szoktál. 
   – Talán csak nem vetted észre – felelem, persze közben akaratlanul is arra sikerült céloznom, eddig mennyire elhanyagolt. Látom összerezzenni erre, és bár nem akartam rosszat, azért mégis jó volt látni, hogy ő is tudja az elmondottat, miszerint jó ideje nem én vagyok a fő gondja, bármennyire is megígérte anyának, hogy vigyáz rám, akár az élete árán is. Bármikor könnyű a szavad adni, na de hogy meg is tartani azt? Manapság már nem népszerű köreinkben az ilyesmi. 

     Jake már nyitja is a száját, hogy tiltakozhasson, falazhasson magának, vagy bármivel védje magát, de a kopogás, majd az ajtó nyílásának hangja megakadályozza azt, amit tervezett, akármi lehetett az, s belép Isaiah, teljes észbontó énjét magával hozva. Nem mellesleg pedig épp annyira nem várta a társaságom már most, mint amennyire Jake-et is sikerült megdöbbentenem. Saját magam cáfolom meg azzal, hogy végigmérem magamnak, akárcsak ő is pásztáz engem, hosszan és alaposan. A szemmeresztgetésnek én vetek véget, mikor végre visszafordulok a már üres tálam felé, a két fiú pedig baráti módon köszön egymásnak, megfejthetetlen kézmozdulatokat használva közben, amolyan férfiasan kezet ráznak, a fél vállaikat összeérintve. Minden mozdulatukról lerí, hogy erős köztük a baráti szál, mely gyerekkoruk óta összeköti őket. 
  – Jó reggelt, Angyal – ül le mellém Isaiah, közben észrevehetetlenül megérinti a combom, szándékosan vagy véletlenül, fogalmam sincs. – máris fent? 
   – Mint látszik – vetem oda, félrehúzva a lábam, amire Isaiah időközben ráfektette a tenyerét, és látszólag tökéletesen elvan így.  

    A megszokott időben indulunk el a suliba,  a megszokott módon, Isaiah és Jake elől boldogan traccsol, én hátul gubbasztok és bámulok ki az ablakon. Minden ugyanolyan, mint eddig is volt, mit is várhattam volna ugyan, az átváltozásom még nem ér fel egy globális csodával. A zenelejátszóm kilóg a fülemből, a zene pedig hangosan szól belőle, kizárom a külvilágot, most elengedem a fantáziám és ilyenkor minden megtörténhet velem. Az álomvilágban pontosan olyanok a dolgok, ahogy én magam alakítom őket, ezért is éltem mindig szívesebben a képzelgéseim közepette. A külvilág, a realitás sokszor ijesztő a gyenge idegzetű emberek számára, a folyamatos önkritika és a többiek elítélése megtöri a szív köré épített acélpáncélt, lecsupaszítva és tönkretéve mindazt, amit alatta találnak, megmérgezve az illetőt. Akikkel végeznek, azok utána képtelenek tükörbe nézni, képtelenek újra bízni, újra szeretni, s legfőképp képtelenek arra, hogy valaha is újra elfogadják önmagukat. Egy kicsit olyanokká lesznek, mint amilyen én magam is vagyok. 

     A mindennapi látvány fogadhat ma is, szinte már sablonná vált az egész életem, még leírni is unalmas saját magam számára is. Megérkezni, túlélni, hazamenni, tűrni, lefeküdni, s elölről kezdeni mindezt újra és újra. Ez egy érzelemmentes világ, fekete-fehér, olyan, mint a sakk, kiszámított lépések, szigorú szabályok, vagy magas rangod van, vagy egy sima, feláldozható paraszt van. A királyok és a királynők uralkodnak, olyanok, mint Isaiah és olyanok, mint Jessica. Én ebben a sémavilágban is a legelső paraszt vagyok, akit mindig odadobnak az ellenségnek a győzelem érdekében. Csakhogy itt nincs sakkmatt. Itt nyersz vagy vesztesz, nincs más lehetőség.                      
Épp csak kiszállok az autóból, valaki máris durván a bordáim közé könyököl, már meg sem illetődöm, mikor Jessica élénk szőke tincsire leszek figyelmes, az ölni képes tekintetével, amivel mindig megajándékoz, a száját undorodva elhúzza, ahogy meglát. Nem kerüli el a tekintetem, hogy szinte egyforma nadrágot viselünk, meg is jegyzem magamban csendesen, valamikor biztosan jó lesz előszedni, ha majd vissza akarok vágni neki egy jó erőset.
   – Nézz a lábad elé, patkány – sziszegi nekem, holott nyilvánvaló, hogy ő volt a hibás. Nem adom meg neki az örömöt, hogy visszaszóljak, mindenki legnagyobb örömére elnevetem magam jókedvvel, s le is lépek onnan. A hátamon érzem rengeteg ember meghökkent nézését. 

***

     Az órák csigalassúsággal telnek, a percmutató szinte meg se moccan, csak ketyeg egy helyben állva. Szinte sose untam még ennyire semmit, általában érdekelnek az órák anyagai, most utálom. Még a tanár is egy csodabogárt lát most bennem, meg is jegyezte óra elején, hogy másként festek az egész osztály előtt. Számomra is nagy lépés volt ez, de nem ennyire furcsa és elképzelhetetlen, mint ahogy más azt hiszi. Sehogy sem akar ennek vége lenni, az idő vonszolja önmagát, fáradtan pislogunk a teleírt táblára, az írószerek egyenletes sercegése csak álmatagságot okoz nekünk. A tanár is úgy diktál, mintha ő maga is az utolsó perceit töltené, még neki sincs kedve ehhez az egészhez. A mellettem ülő lány irigyen pillant rám, bár nem értem miért, aztán hirtelen hátra fordul, s ráerősen gesztikulálva magyarázni kezd a másik társának, aki bólint erre, így már ketten lövellnek felém utálkozó tekintetet. Valószínűleg Jessica talpnyalói lehetnek, most pedig szépen kitárgyalnak mind külsőleg, mind belsőleg.

     Végre csengetnek, mi meg egy emberként sóhajtunk fel, mondunk hálát a fent lévő, hatalmasabb erőnek, aki marionettként rángat minket egy zsinóron kénye kedvére. Most jön el az a része a napomnak, mikor majd közszemlére teszem magam egy egész menza előtt, de legfőképp Isaiah előtt, ami taszít is, de egyúttal vonz is engem, komplikált egyvelege az érzelmeimnek. Összepakolom a tancuccaimat, felkapom a válltáskám, kilépek a folyosóra, megvárva a mosolyogva felém lépkedő barátnőm, s együtt folytatjuk az utunkat. Igen rövid idő alatt erős kapcsolat alakult ki köztem és Kate között, másoknak talán évekbe telne, mi mégis megoldottuk mindezt nagyon egyszerűen.
   – Mackenzie – kiált utánam Jake, én megállok és bevárom őt. Isaiah mellette halad, a szemét végig rajtam tartva. – Ebédlő? – kérdezi. Bólintok, már négyen haladunk tovább, közben nem kerüli el a tekintetem, hogy Jake és Kate mennyire meresztgetik egymásra a szemüket. Magamban meg is jegyzem, hogy később feltétlen meg kell tudnom pár részletet, hisz úgy tűnik, kettejük között csak úgy izzik a levegő, mindemellett örülnék, ha végre a rengeteg korongnyuszi után, ahogy a bátyám nevezi a milliónyi hódítását, végre egy olyan lányt választana, akit ismerek, akit kedvelek, és aki képes arra, hogy emberként bánjon másokkal. Kate egy tökéletes lehetőség lenne neki, na meg persze mindeközben nekem is.   

     A nyüzsgés, a hangzavar hatalmas, a zaj szembecsap, de belépésünk után mindenki elhallgat és megint figyelnek. Folyamatosan figyelnek minket, ez már-már zavaró.
Az asztalunk felé fordulunk, Jessica már ott ül, mint az úrnő a székén, csábosan mosolyog és integet Isaiah felé. A szemével hívogatja az illetőt, érdekes dolgokat ígér a száján játszó bazsalygás. Már attól émelygés jön rám, hogy csak rágondolok, mi mindent csinálhattak ők ketten, mikor én ,,együtt" voltak, és vajon ez a csaj most mire gondol, mi mindent lenne képes bevállalni a győzelem mámorító érzéséért. Tény, hogy sokan bármit, de tényleg BÁRMIT képesek lennének megtenni akár csak egy pillantásért is egy olyantól, mint Isaiah vagy a bátyám. Jessica vajon meddig lenne képes elmenni, hogy megszerezze amit akar?
   – Azt hittem, már nem is jössz – ragadja meg a szőkeség Isaiah karját, lerántva őt maga mellé, a fejét a vállára hajtja és játszani kezd egy sötét tincsével. Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, legszívesebben jól megráznám és megtépném a boszorkát, de uralkodnom kell magamon, hisz mégsem a vadomban vagyunk, ahol a nőstények küzdenek a legerősebb alfa hímért, továbbá most éppen azon vagyok, hogy jól kiverjem a fejemből a fiút. Úgyhogy nincs semmi verekedés, inkább nekiállok az evésnek abból, amit otthonról hoztam. Olyan korban élünk, mikor a tizenéveseket képtelenség megnevelni, nem kockáztatom, hogy esetleg megegyek valami olyant, amit a menzás nő ad, és valaki esetleg megpiszkált korábban. Volt már rá példa egy ugyancsak népszerűtlen társam esetében. 
   – Már épp meg akartalak keresni – nyávogja tovább Jess. – Utálok nélküled enni, te is tudod. 
  – Bocs, dolgom akadt – felel Isaiah unottan, leemelve a csaj kezét a fejéről, óvatosan rám néz. A tekintet nem kerüli el Jessica figyelmét, most dühösen felnyársal a szemével. Meghalsz, te kis senki. Legnagyobb eséllyel ezt, vagy valami hasonlót üzen nekem ebben a pillanatban, mintha tehetnék róla, hogy ilyen elviselhetetlen és úgy nyafog, akár egy macska, akit épp feláldoznak forró lángokon a gonosznak. 
   – Á, nem gond – mosolyog úgy, mint akit egyáltalán nem érdekel ez. holott tudom, hogy épp azon gondolkodik, mily módon is tesz el láb alul.  Ma lesz egy edzésünk, kijöhetsz megnézni. Utána elmehetnénk valahova – kacsint Isaiah-ra. 
   – Meglátom, lesz-e időm – rántja meg a vállát a megszólított. ezzel végleg elvéve a szőke kedvét. Kárörvendően mosolygok, beleharapva az ízletes szendvicsembe, mellettem Kate is hasonlóan tesz, aztán barátnők módjára összenézünk, és most már ketten örülünk a beképzelt, arrogáns és egoista kis hercegnő bukásán. 


***

     Őszintén elszomorodok, mikor Isaiah mégis kimegy a pályára megnézni a pomponcsapatnak nevezett libák osztagát, akik azzal szórakoznak, hogy értelmetlenül vonaglanak a színpadjukon valami trendi Dj zenéjére, időnként ugrálnak párat, s kelletik magukat a parányi szoknyájukban, egyértelműen felajánlva mindenüket, amijük van. Tavaly még közéjük akartam tartozni, mielőtt rá nem jöttem volna, micsoda kis dolgok is mennek végig közöttük, most meg már csak megvetően tudok a szurkolólányokra gondolni. Ettől függetlenül azonban rosszul esik, hogy Isaiah mégis inkább őket nézi, minthogy hazavigyen engem. Vagy már el is felejtette, hogy létezem, és nem is érdekli őt a sorsom. Őszintén, azok után, ahogy játszadozik a szívemmel, mindent kinézek belőle. Persze Kate máris kiötlött egy újabb tervet, vág az agya ilyen téren, így mire észbe kaphattam volna, jómagam is a lepton foglaltam helyet és néztem a korhatárért könyörgő műsort. 
Jessica és a csapata épp produkálják magukat egy pörgős popdalra, fehér-kék-sárga egyenruhájuk alig takarja el azon testrészeiket, amiket igenis illene eltakarni egy iskolán belül. Rázzák az idétlen kis pomponjaikat, néha értelmetlen drukkolószövegeket kiabálnak be, de mind ugyanannak a személynek a figyelméért küzdenek. Mindegyik gátlástalanul akarja Isaiah-t, holott ha tudták volna, mennyire képes megtörni a lelkeket, inkább futva menekültek volna előle. 
   – Micsoda kis mocskok – utálkozik Kate, látványosan hányást imitálva, mire hangosan felnevetek. Isaiah felém fordul, mint aki csak most vesz észre, ahogy pár pomponlány is, s azonnal sugdolózni kezdenek. Magam elé bámulok, érzem, hogy Isaiah bámul, szinte átégeti a bőröm. 
   – Édes, mindjárt jövök – kiált fel Jessica, eredetileg Isaiah-nak, de valóban nekem szólt minden sava, tudatva, kopjak le minél hamarabb. 
   – Ne siess, úgyis megyek – áll fel a srác, előszedve a kocsikulcsait. – Más dolgom akadt. 
A fejével felém int, majd mikor nem mozdulok, felsétál hozzám. 
  – Mit akarsz – vonom fel a szemöldököm, ahogy a többiektől is láttam. Általában hatásos volt másoknál, hátha nálam is elérte a kellő hatást. 
   – Haza akarlak vinni – préseli össze a száját. – A bátyád így se fog örülni, hogy várnod kellett.
  – Ne siess úgy, exkluzív ajánlatot kaptál. Már nem is élsz vele? – gúnyolódom. Nem akarom megbántani, de fájt, hogy addig eszébe se jutottam, míg észre nem vett. Nem várom el, hogy mindig a fejébe járjak, mégis annyira vágytam arra a törődére, amit eddig így vagy úgy, de megkaptam tőle. Isaiah összerezzen, szeme elkerekedik és könyörgően csillog. 
  – Kérlek, csak haza akarlak vinni, Angyal – kérlel. Meghat a kétségbeesés, amit sugároz, hát belemegyek a dologba. Elkapom Kate arcát. Egyetlen érzést tudok leolvasni róla. Hű! Hát igen, ez valóban volt. 

     Jake most sem volt velünk, ismét dolga akadt egy feltehetőleg adakozó lánnyal, de már szinte megszoktam. Az út csendes volt, még a rádió sem szólt, nem állt szándékomban a társalgás. Elől ültem, amit ezelőtt mindig szerettem, de most csak Isaiah elfehéredett bütykeit néztem, annyira szorította a kormányt. A ház elé érve furcsa érzésem van. Nem tudom elmagyarázni, mi ez a sugallat, ami végigfutott rajtam, olyanra hasonlított, mint mikor az ember tisztában van valami rosszal. A gyomrom összezsugorodott, nem akartam kiszállni az autóból, sem egyedül belépni a házba. Tudtam, hogy valami van ott, megsúgta az érzékem, ami a rengeteg gyerekkori bántalmazásom során élesre fejlődött. 
   – Isaiah, baj van – cincognom cérnavékony hangon. 
   – Hogyne lenne baj – csap a kormányra dühösen. – Egyszerűen megőrülök tő...
   – Nem az – vágok a szavába. – Olyan érzésem van, mintha valaki lenne a házban. 
   – Mi? – értetlenkedik, jórészt jogosan, hiszen honnan tudhattam volna, mi is a helyzet, míg be nem megyek. De én éreztem a csontjaimban, hogy valami nem jó. Megesküdtem volna, hogy lekapcsoltam a lámpám a szobámban, aminek a fénye most kiszivárgok a behúzott függöny mögül. 
   – Nem tudom. Nem akarok bemenni. 
  – Várj, jövök én is – száll kis a kocsiból, a kezét nyújtja felém. Automatikusan elfogadom, reszketek, ahogy az ajtóhoz megyünk. Isaiah fogja a kulcsot, behelyezi a zárba, de nem szükséges, az ajtó kitárul magától. Valaki kinyitotta, és az se nem én, se nem Jake nem lehetett. Összébb húzom magam, Isaiah magához ölel, aztán belépünk. A számat egy sikoly hagyja el, ahogy megpillantom a nappalit. 
     Valaki betört a házba és mindent felforgatott.                 

2017. február 11., szombat

7.Fejezet

Sziasztok, manócskáim. :) Megígértem, hát itt vagyok a hetedik fejezettel, ami Isaiah szemszögéből íródott. Remélem élvezni fogjátok, ahogy megismerhetitek a történet egy pici részét a második főszereplő részéről is. 
Ha tetszik a rész, nyomj egy+1-et, iratkozz fel, vagy írj alul véleményt. 
xoxo Writer Girl ✌❤ 

Isaiah

    Az agyam teljesen leblokkolt úgy harminc perccel ezelőtt, most pedig ott tartok, hogy körülöttem mindenki zsong, csak én vagyok teljesen lefagyva, akár a zombi az élők között. Angyal gyönyörű ma. Meseszép, mint egy földi tündér. Fogalmam sincs, mit tett vele az új barátnője, mégis, csak hálálkodni tudok neki, a lány, aki ma lesétált azon a lépcsőn, be a konyhába, más volt, mint akit eddig ismerhettem, volt benne harci vágy, erő, magabiztosság, és üssenek le, ha a tekintete nem kacérságot üzent, mint aki pontosan tudja, milyen eredményt érhet el az új énjével. Összeugrik a gyomrom, ha a szűk farmerjére gondolok, vagy eszembe jut az a csábító vörösen csillogó szájfénye, ami csak arra vár, hogy valaki lecsókolja onnan. Hogy én lecsókoljam azokról a duzzadt, édes ajkakról. Egy szó mint száz, egy szép napon Angyal lesz a vesztem, ezt megelőlegezhetem magamnak. Sőt, talán már a sírkövemet is elkészíttettem. Isaiah Walker. 1999-2017. Meghalt a legjobb barátja húga utáni epekedésben. Egy igazi romantikus befejezés lenne az amúgy már-már komédiaszámba menő kapcsolatunkban.

     Az emberek jönnek és mennek körülöttem, de sosincs egy kialakult rend. Nem ragaszkodom  a pár órás barátokhoz, és ők is csak a tizenöt perces hírnévért keresnek fel engem. Csak pár olyan ember van az életemben, akik igazán maradnak, ezeknek vagy örvendek, vagy nem. A ragaszkodás valaki olyan fele, akit nem érdekelsz csak veszteséghez vezet. A veszteség pedig fájdalommal jár, néha hatalmas fájdalommal. De ha tudod magad is, hogy akik most melletted állnak, valószínűleg egy óra múlva eltűnnek, miután minden figyelmet megkaptak, amire vágytak, szinte már hozzászoksz az érzéshez. Akik most körbeveszik az autót, beszédre próbálnak bírni, nem annak az embernek a társaságát keresik, aki én vagyok, hanem akinek hisznek ennek. Nem ismerik azt az embert, aki bennem lakozik, nem sejtik a legfőbb, legféltettebb vágyaimat.

    Az egyetlen ember, akit valaha is magamnak akartam, az az a szomorú szemű, megtört lelkű gyönyörűség, akire már a legelső találkozásunkkor ráragasztottam az Angyal nevet. Mert ő egy igazi földre szállt angyal. Alig volt öt éves. Én hét voltam. Születésnapi bulit tartottam, és meghívtam rá Jake-et is, aki hozta magával a húgát. Emlékszem, minden megszűnt körülöttem és csak néztem őt, miközben ijedten kapkodta a pillantását a nála idősebb emberek között. Fehér ruhát viselt, leért egészen a bokájáig. A haja két copfba volt kötve, a végén hatalmas, rózsaszín masnikkal és rózsaszín hajpánttal. A lábán olyan csicsás papucsot hordott, amit a rajzfilmekben a hercegnők. Rajzolt nekem, mert nem volt lehetősége ajándékot venni. Úgy adta oda a kis, színezett képeslapot, akár egy hősnek. Még azóta is megvan az a kép, ami valószínűleg engem akart ábrázolni, és egy focilabdát, képtelen voltam megszabadulni tőle, volt benne valami ártatlan, a rajzban és a lányban is, ami elvarázsolt engem, olyannyira, hogy még azóta se tudtam tőle megszabadulni, mint a méreg, belém ivódott.

    A csengő térit magamhoz, zavartan térek vissza az emlékeim közül. A körülöttem lévő tömeg lassan oszlani kezd, én pedig kikapom a táskám az autóból és a fél vállamra dobom. Ebben a pillanatban egy szőke bombázó lép elém, átkarolja a vállam és feltehetőleg csókot akar adni nekem, csak elkapom a fejem, és unottan nézek szembe Jess-szel, aki lebiggyesztett ajakkal, látszólag sértődötten néz vissza. Jesst ritkán utasítja vissza bárki is, hisz elég csak ránézni, ő biztosan megkaphatja amit akar. Azonban most kivételt kell tennem, ugyanis az égvilágon semmi kedvem sincs most vele foglalkozni.
   – Mi baj van, cukipofa? – karolja át a derekam, a fejét a mellkasomra fekteti, és láthatólag nem is akarja elvenni onnan, pedig nagyon szeretném. Tény, hogy Jessica messze a legdögösebb lány az egész iskolában, ezt sosem titkolta senki, még maga az illető sem. Csakhogy ehhez a csinos külsőhöz egy olyan személyiség társul, amit az ember hosszú távon nehezen tud tolerálni.
   – Csak fáradt vagyok, ennyi – ködösítek, ami mondjuk valamennyire igaz is. Elfáradtam ebben a ideggyilkos életkörnyezetben. 
    –  Azon könnyen segíthetek – ajánlkozik máris. Jessica igazán bevállalós csaj. 
  – Kösz, de hanyagolom – rázom le, aztán besétálok az ajtón, be a terembe. A szemek rám szegődnek, találgatják, hogy vajon ma ki lesz a következő a ,,barátnőim" listáján. A lányok, akik többre is képesek, most igazgatják magukat, hátha felfigyelek rájuk, de én figyelmen kívül hagyom az összes próbálkozást, és egyenesen a táblára szegezem a tekintetem. Nyílik az ajtó, a tanár pedig besétál rajta. Kezdődik az óra. 


***

    Ebédszünetig igyekszem kizárni a kellemetlen tényezőket az életemből, ami elég jól is halad, míg be nem teszem a lábam a menzára. A gimiben az ebédlő az a hely, ahol az ember levetkőzi minden gátlását (időnként szó szerint is), és mocskosul, foggal-körömmel küzd azért, amit akar. Itt farkasörvények uralkodnak, aki a legmenőbb, az ül a legjobb asztalnál. Jelen esetben ennek a kitüntetett helynek a tulajdonosa jómagam vagyok, Jake, Jessica és az utóbbi időben hozzánk csapódott Angyal és a barátnője, Kate társaságában. Ellenkező esetben ha nem sikerül kivívnod az emberek elismerését, maradsz a terem legszélén, a kuka mellett, lúzer bélyeggel illetve. De olyanok is vannak, akikhez eddig sajnálatos módon Angyal is tartozott, akik menzán kívül eszik meg az ételüket, a könyvtárba vagy máshova rejtőzködve. Mindenki harcol, hogy az iskolai tápláléklánc csúcsára jusson, eltiporva mindenkit alatta. Rengetegen buktak is már bele a dicsfénybe, vesztették el a nagybetűs népszerűséget egyik napról a másikra, mára pedig talán senki sem emlékszik rájuk.       

    Az igazság, hogy én sosem akartam a felső polcra kerülni, de megtörtént, akaratom ellenére emeltek oda. És ami a legrosszabb, hogy mindenki elhiszi, hogy jól érzem magam a bőrömben, mindennapjaimat a préda hajkurászásával töltöm, mikor épp nem a hokiedzésem közepette játszom a menőt. Pedig megelégedtem volna a néma ismeretlenséggel is, csak megszabadulhassak a terhektől, amik a vállamat nyomják, és a bűntudattól, ami napról napra szétmarcangol engem. 

    A kivételemmel már mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, érezhető a feszültség a három lány között. Jessica úgy méregeti a szemben ülő két, vidáman, a fejüket összedugva csacsogó lányt, mint aki képes rájuk vetni magát, mint a vad az áldozataira. 
   – Isaiah, bébi, végre – ránt le maga mellé az említett szőkeség, majd a körmeivel a combomon dobolva odahajol, és hosszú, nyálas csókot nyom az államra. – Hiányoztál, édes – búg. Látom, hogy Angyal undorodva kapja félre a fejét, Jess pedig elégedett. Kate súg valamit Angyalnak, mire lányosan nevetni kezdenek. Az étkezőben ülők egy emberként legeltetik a tekintetüket a két lányon. Türköztetem magam, miközben tisztában vagyok vele, hányan is mérik végig most az én Angyalom. Hallottam, miket beszélnek róla, figyeltem órán, és a folyóson is, szerencsére egyetlen olyan jelző sem hagyta el senki száját, aminek hatására meg kellett volna ismertetnem az illetőt az öklömmel. Persze ettől függetlenül még pocsékul éreztem magam, amint azt hallgattam, miként osztják azt a szépséget, amelyet életem végéig nézhetek ugyan, de nem tehetek többet.

    Vágyakozva nézek Angyal felé, el is kapom a tekintetét, de ő ismét félrekapja a szemét, miközben Jake gyilkosan megfeszíti az állát, jelezvén, hogy vagy abbahagyom ezt, vagy végem. Erőnek erejével fordítom el a fejem, de állandóan azon kapom magam, hogy a szemem sarkából bámulom azt a gyönyörűséget szemben velem. Ezúttal Jessnek is feltűnik a dolog, és az asztal alatt a lábamra lép a gyilkos tűsarkújával, én pedig az ajkamba harapok, hogy ne ordítsak rá, miszerint semmi köze, hogy én mit teszek. Néha, ha jobban figyelek, akkor feltűnik, hogy Jessica hajlamos rá, hogy elfelejtse, mi is a kapcsolatunk természete, mert bár jó időnként összejönni vele, és mindketten élvezzük ezeket a pillanatokat, eszemben sincs őt a barátnőmmé tenni, bár nagyon ácsingózik utána. 
Ismét megszólal az evés végét jelző csengő, Angyal pedig szedelőzködni kezd, mint aki sietve el akar tűnni a helyszínről. Kate követi, átkarolja a vállát és kivezeti a folyósora.

    Legközelebb akkor látom őt, mikor hazafele haladunk, de merthogy Jake is jelen van, nem tudok megszólalni, ráadásul a haverom szóval is art, nehogy rossz felé terelődjön a figyelmem. Tűkön ülve várom már a tizenegy órát, s a villanyoltást a Morgen házban, majd a farmerem melegítőalsóra váltva kilopózom a sötét házból. Tudom, hogy Angyal megszokásból állandóan nyitva hagyja az ablakot, történjék bármi is, aminek nem örvendek ugyan túlzottan, de legalább nem történnek betörések a környékünkön.


    Angyal összegömbölyödve fekszik az ágyában. Ahogy figyelem, mint valami kukkoló, megfigyelem, hogy össze-összerándul a paplan alatt, és tudom, hogy rosszul alszik. Bár Angyal valószínűleg tiltakozna ellene, felemelem a takarót, és bebújok melléje, karomat a dereka köré kanyarítva. Azonnal reagál, közelebb húzódik, érzem a zaklatott lélegzetvételét a nyakamon. A fejét a pólómra fekteti, én pedig még szorosabban ölelem. Lágy puszit nyomok az ajkára, és lehunyom a szemem. 
   – Aludj jól, Angyalom – suttogom, lehunyom a szemem, és azonnal elkap az álom, karomban a leggyönyörűbb és legfontosabb dologgal a világon.                                

2017. február 5., vasárnap

Szavazás vége, megvan az eredmény!

Sziasztok, manócskáim. :)
Lehet szidni amiért ilyen embertelen időpontban érkeztem, de az ember hajlamos arra, hogy sokat tervez egy napra, aztán semmi sem lesz belőle. Hát kábé ez lett velem is. De a fő, hogy most mégis itt vagyok, és hagyjuk is a pofázást, térjünk a fontosabb dolgokra. A címből rájöhettetek, hogy lejárt a szavazásra szánt idő, és megvan az eredmény arról, hogy kinek a szemszöge érvényesüljön a következő részben. Igaz, ezzel a címmel olyan az egész, mintha az X Factor döntőjében mondanák be a győztest, de na. Viccet félretéve a közvéleménykutasát szerint Isaiah nyert, nem sokkal mögötte Mackenzie, aztán Jessica, végül Kate és Jake. Tehát akkor ugye Isaiah lesz a következő fejezetben, de ha ennyire szeretné pár ember, majd hozhatok részt mondjuk Jessica részéről is.
Egyelőre ennyit akartam elmondani, várjátok a részt, a héten érkezik, ha minden simán megy.
Addig is puszi, és további szép estét nektek,
Writer Girl :)  

2017. február 3., péntek

ÚJ, ÚJ, ÚJ!

katt ide 
Sziasztok, blogmanócskák. :) Amint az a címből is kitűnik, újabb történet van a láthatáron, egy hihetetlenül cuki külsővel keresztezve. Ezúttal kiszakadtam a gimis környezetből, most egy lány egyetemi évet fogom bemutatni (micsoda változás!). :D Ha valakit érdekelne esetleg a történet, az kattintson a kép alatti kis linkre, ha pedig tetszenek az eddig leírtak, iratkozzatok fel.
UI. Ne felejtsetek el szavazni, még pár napig lehet. A következő rész valószínűleg jövő héten érkezik, hála az egy hetes vakációnak.
xoxo Writer Girl     

2017. január 29., vasárnap

6.Fejezet

Sziasztok, blogmanócskák. Hosszú ideje nem jelentkeztem, lassan  majdnem egy hónapja. Szégyellem is magam, ám az iskola minden szabadidőmet felemészti, a folyamatos dolgozatok és felelések kikészítik az idegrendszerem. Plusz ismét jelentkezik nálam a nagybetűs ihlethiány is, ami még egy mínusz pont. A mostani fejezet sem lett valami nagy dobás, inkább Kenzre , illetve az ő érzelemvilágára fókuszáltam, vagyis próbáltam. Hosszúra se sikeredett, a következőnél igyekszem pótolni, de azért reménykedem, hogy tetszik majd. 
xoxo Writer Girl
UI. Elindítok egy szavazást, hogy a következő rész kinek a szemszögéből legyen írva, akit leginkább akartok, ahhoz nyomjatok egy pipát. :)  

Mackenzie


    Amint Isaiah kicsörtet a házból, zokogva csúszok a padlóra, agyam görcsösen kutatja a legésszerűbb magyarázatot az imént történtekre. Az igazat megvallva, csalódott vagyok. Csalódottságot érzek, szörnyű zavart, és nem utolsó sorban mérhetetlen bánatot is. Amióta az eszemet tudtam, akartam ezt a csókot, attól a perctől kezdve, hogy Isaiah bemászott hozzám az ablakon. De bármennyire is vágytam rá, akármennyit sóvárogtam utána a magányos perceimben, nem így, nem ebben a szituációban képzeltem el a NAGY pillanatot. Az álomszerű Isaiah törődött velem, a lelkem és a szívem azt várta, hogy majd akkor lépjük át ezt a számomra igenis széles határt, mikor már érezteti is velem, hogy fontos vagyok számára. Ám a valóság nem ez, a valóságban csak letámad, aztán várja, hogy a lábai elé vessem magam, és én legyek az egyik a több száz csodálója közül. Ahogy én látom a dolgokat, Isaiah nem tisztel engem annyira, hogy azok közé az emberek közé emeljen, akikkel még törődik is néha napján. Az én szemszögemből ő csak játszik velem, szórakozik a naivitásomon, talán még meg is ossza a barátaival ezeket a pillanatokat. 

    Azonban Isaiah téved. Ha azt hiszi, csak úgy megkaparinthat engem, ha abban a hitben él, hogy majd tálcán kínálom önmagam, téved. Változnak az idők. Változok én is. Ott, abban a percben elhatározom, hogy váltok. Nem leszek többé az, akit mások elnyomnak. Bennem több van, én többre vagyok hivatott. Nem vagyok ócska rongybaba, akit dobálhatnak és ráncigálhatnak. Többé nem is leszek a bátyám gondja, ezt neki is látnia kell. Megteremtek egy új, erős Mackenzie Morgent, aki képes továbblépni. 

    Mit tesz az ember, ha hirtelen mindent ki akar törölni az életéből, és azt újjákezdeni? Ha cserélni akar, és ő maga is kicserélődni? Felhívja az egyetlen embert, akire számíthat a bajban, és tudja, hogy segít neki. Nem Jake-et hívtam. Nem is Isaiah-t. Hanem az egyetlen és legjobb barátnőmet. 


***

     Kate meglepően jó hallgatóságnak bizonyul, miközben én először zokogva, két perccel később pedig dühvel töltve elpanaszolom neki minden bajom. Mesélek neki mindenről, apával kezdve a mostani állapotom miértjéig. A tévhitemmel ellentétben ő igenis megérti, mit miért érzek, megérti a szorongásom okát, a félelmemet a kiszolgáltatottságtól és a kitaszítottságról. Csendben emésztgeti ugyan a hirtelen rázúdított információhadat, a szemében fel-felcsillanó érzelmek pontosan tükrözik a véleményét, majd szó nélkül átölel, alaposan meg is lep vele. 
    – Jézusom, Kenz, te aztán erős vagy. Ennyi mindent elviselni naponta – ámuldozik. – Más biztosan megtört volna eddig. Elképzelhetetlen, mi mindent nyeltél már le. 
   – Köszönöm. El se hiszed, mennyit jelent nekem, hogy meghallgatsz - mosolygok rá őszinte hálával. 
   – Ugyan, Kenz – von vállat nemtörődöm módon. – Ha te nem vagy, valószínűleg most Jessica mellett próbálnék jól kinézni. Annak sokkal jobban örvendek, hogy te vagy a barátnőm, és nem ő. Egyébként,  – akad meg egy pillanatra – Ez az Isaiah egy hatalmas barom, ha nem tud veled rendesen bánni. 
   – Isaiah mindig is ilyen volt, ez nem fog változni  sóhajtottam fel reménytelenül. Ha az életemet azzal tölteném el, hogy Isaiah Walkerre várok, talán még kilencven évesen is itt élnék, a macskáim társaságában, miközben ő meg a csajokat kergetné. Ez az élet rendje, ez sosem változik meg. 
   – Szerintem minden fiú ilyen  mélázik Kate. – Legalábbis az a fele, aki nekem tetszene is. – Tudod mit?  –  ül fel hirtelen.  –  Mutassuk meg ennek az Isaiah srácnak, mit is veszít veled. Hogy majd ha csak ránéz más lányokra, jusson eszébe, hogy mi lehetett volna az övé. 
   –  Mire gondolsz? – kérdezem értetlenül. 
  – Említetted, hogy kicsit változtatni akarsz a külsődön. Hát, most itt az ideje. Olyan kinézetet varázsolunk neked, hogy Isaiah sírni fog, ha meglát.
    Így történt, hogy a legjobb barátnőmmel karöltve hirtelen kitaláltuk, hogy lázadni fogunk a hímneműek ellen, s bár előre tartottam az egésztől, a zárkózottságom eltűnt abban a percben, mikor rágondoltam, hogy végigvonulok a folyóson, és végre nem mindenki nevetni fog, hanem mondjuk tesz valami pozitív megjegyzést rám, Jessica pedig elsárgul az irigységtől. Elhúroztam, hogy méltó testvére leszek Jake-nek, aki talán utána rám is szentel némi figyelmet, és a kedvencemet is felvázoltam, Isaiah-t, ahogy leesik az álla, mikor meglátja az új Angyalt, aki már nem is angyal, sokkal inkább egy félelmetes nősténytigris. Vagy valami ilyesmi, ha nem haladunk úgy előre. 
     
   A szekrényemmel kezdünk, és megszabadulunk minden kinyúlt, bő felsőtől, a formátlan farmerektől, alig marad valami ruhám a végére, de Kate biztosít, hogy veszünk helyettük mást. A cipőimnél ugyanaz a helyzet, meghagyunk párat, viszont Kate a legtöbb teniszemet egyből a szemetesbe söpri, mondván, lány vagyok, nem hajléktalan. A művelet végére két pár tenisz, három balerinacipő és két magassarkú bokacsizma marad, amiket valószínűleg sosem vettem eddig még fel., ám most itt a remek alkalom. Előkerülnek a sosem látott ékszereim, a sminkkészletem is. Utána vásárolni megyünk, szerencsére az ég is mellettem van ezúttal, jó pár leárazást is találunk, ahol Kate mindenféle ruhákat, szoknyákat és egyéb vagány cuccokat sóz rám. Az utunk pedig a fodrásznál fejeződik be, ahol egy divatos frizurát varázsoltatunk a halott tincseimből. A végeredmény még tetszik is nekem, egy sokkal idősebb és elevenebb lány néz vissza rám. A vállamra omló hajam, ami jócskán megrövidült, kiemeli az arcom és a sötét szemeimet, a leheletnyi smink pedig bebizonyítja, hogy csodákra képes, szinte ragyogok, ahogy visszanézek. Az újonnan vett farmer simul rám, a póló elfedi a kóros soványságom, összességében egészen jól festhetek, s bár azért Jessicával még nem vehetném fel a harcot az iskola királynője címért, már mások figyelmét is felkelthetném, ha úgy akarnám. Első lépésként például Isaiah Walkerét. 

    Kate nálunk alszik, a maradék időben a megürült polcokat töltjük fel, utána pedig egy tipikus csajos házi moziestet, a nyálunkat csorgatva a filmes szépfiúkra. Fogalmam sincs, volt-e valaha is részem ilyesfajta pillanatban, mikor valakivel egyszerűen csak jól érzed magad, és nem is érdekel semmi más. Szerintem még sosem volt szerencsém ilyesmihez. Ennek ellenére, vagy talán épp ennek hatására imádtam az eltöltött idő minden másodpercét, egytől egyig, kivétel nélkül. Ha majd visszatekintek a fiatal énemre, mosolyogni fogok ezeken az emlékeken. Legalább élni fog a foszlányok között valaki olyan, aki törődött velem a sötét pillanatokban, aki kiállt mellettem, és aki mindenki szeme láttára felpártolt. 

   Reggel olyan izgatottan ébredek, mintha minimum a születésnapom lenne. Az ágy mellől méltatlankodó hangok szivárognak, feltehetőleg az ébresztőm felé, ami megállás nélkül, a létező legidegesítőbb hangon sivít. Kétség sem fér hozzá, Kate egyáltalán nem korán kelő típus, s azok után, hogy az éjjel félóránként megébredtem a rémálmok miatt, és Isaiah hiányától, a hétkor kelés megnehezítődött még egy kicsit. Magamban szórakozva másztam ki a pihe puha paplanom alul, hogy elvégezzem a reggeli rutinom. Ma azonban többet cécózom a szűk helyiségben, magamra öltöm az egyik újabb szettem, sőt, még sminkelni is megpróbálok. Nem túl sok, nem is vakolat, csupán szemceruza, spirál és halványan csillogó szájfény, a látványom mégis eltér. Magamban azon agyalok, vajon Jake tesz-e megjegyzést rám, elvégre nyugodtan azt hiheti, hogy elvittek az ufók, esetleg megszállt valami. 

     Mosolygok, miközben felkötöm a megrövidült hajam a tarkóm fölé egy copfba, a fülembe pedig anya egyik régi karika fülbevalóját helyezem. A csizmába már nem egyezek bele, Kate bármennyire is vágyik rá, de aztán megegyezünk egy száras conversben. Együtt sétálunk le a lépcsőn, akár a filmekben a két dögös főszereplő, bár én nem vagyok dögös, az életem pedig nem vászonra való. A többi viszont egyezik. Várom, hogy a két srác felénk pillantson, amikor pedig megtörténik, hangosan felnevetek. Jake eltátja a száját, a sportmagazint az asztalra téve, Isaiah pedig konkrétan kiejti a kezéből a kanalat, amivel az én müzlimet ette eddig. 
  – Azta... – nyögi ki az utóbbi elképedten. Eresztek feléje egy mosolyt, közben megvonom a vállam, jelezve, hogy ez van, nem hallucinál. 
    – Mac, veled meg mi történt? – vonja össze a szemöldökét Jake, úgy pásztáz a fejem búbjától a padlóig, mint egy meghiúsult kísérlet eredményét. 
    – Egyszerűen csak jó napom van – felelem jókedvűen, levetem magam egy székre, a zabpelyhem maradékát kiöntve biccentek Kate-nek, hogy ő is tegye a hasonlót. Az említett úgy teszi mindezt, hogy konkrétan felfalja a szemével a bátyámat. Halkan köhintek, mire észbe kap, és zavartan, hogy lebukott elvesz egy szelet pirítóst. 
  – Nekem ez akkor sem tetszik – mereng tovább Jake az állát dörzsölgetve. Isaiah még mindig kikerekedett szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal néz, bennem pedig ez jóleső érzéseket kelt. Nézzen csak, még megteheti, és ha minden bejön, hamarosan önmarcangolásba kezd, hogy nem voltam neki elég fontos ahhoz, hogy kiálljon értem a bátyámmal. Mennyire fogom élvezni azt az időt. 
     Egészen addig érzem magamon Isaiah sötét szemét, míg az autóhoz megyünk. A társaságunk kiegészítődik Kate-tel, meg az ő falatnyi ruhájával, a bátyám igen nagy lelkesedésére. A barátnőm hátul ül velem, Jake pedig, mikor azt hiszi, senki sem figyel rá, hátra-hátra les. Csak én veszem észre, de bőven elég, ha én látom és én tudom, mi is történt ebben az autóban. Ha a jármű beszélni tudna, igen sok titokra derülne fény, fele ezeknek talán még az emberiség tömeges pusztulását is okozhatná.      
     A suli elé érve hatalmas levegőt veszek, és kinyitom az ajtót, miközben a kocsit, szokás szerint ellepik a ,,rajongók", akik azonban most nem a két csodapasit, sokkal inkább engem méregetnek. Hallom a személyesnek szánt megjegyzéseket, az ámulatot, s legyek rosszindulatú, vagy akár romlott, de hihetetlenül boldoggá tesz mindez.
   – Ez Mackenzie? – kérdezi az egyik. 
   – Mi történhetett vele? – érdeklődik a másik. 
   – Az új barátnője lehet az oka – vélekedik egy harmadik. 
     Magamban ujjongva indulok az épület irányába, Kate mellém ér, és belém karol, mint a tanár a sikeres diákjába.
   – Most figyelj – suttog, hátracsapja a haját, és kihúzza magát. Egy pillanatra értetlenül nézek felé, de Jessicát és a barátnőit látva azonnal megértem a dolgokat. Mindhárman tányérnyi szemekkel, Jess enyhén elfehéredve mustrál. A mellkasomban doromboló rosszindulat most kéjesen felnyávog. Hangtalanul felkacagok, úgy lépek el az engem stírölő libák mellett. 
     Istenem, mióta vártam már erre a pillanatra!