2017. június 6., kedd

Nyári Book Tag

Sziasztok. :) 
Újabb bejegyzést hoztam, ezúttal egy book tag-et, amire Brukú hívott ki. Utólag is köszönöm neki. :) 


1.Milyen könyvet olvastál, amely nyáron játszódik? 

Hm...hát alaposan meg kell gondolkodnom ezen, ugyanis az eddig kiolvasott könyveim száma rengeteg. Most hirtelen Jenny Han Nyár trilógiája ugrott be, szuper olvasmány volt.


2.Melyik könyvbéli helyszínre mennél el szívesen nyaralni? 
Erre a kérdésre egyértelműen Julie Kagawa Tündérföldje lenne válasz, szívesen gyönyörködnék a nyár színeiben, aztán a tél hideg, ámde csillogó szépségében. 


3.Mit olvasnál szívesen kötelező olvasmányként ezen a nyáron?
Leiner Laura Bexi sorozatát. Imádtam minden sorát, valószínűleg még sokszor újraolvasom. 


4.Melyik könyvbéli karakterrel/karakterekkel töltenél el szívesen egy estét a  nyári tábortűznél? 
Három személyt is megtudnék itt jegyezni. De inkább legyen négy. Először Damonnal a Luxenből, mert szívesen hallgatnám a (kissé perverz) történeteit, miközben azokat az elképesztően zöld szemeit nézném. Aztéán ott van Nagy Márk is a Bexiből, aki esetleg olvasta a könyvet, az tudja, miért esne rá a választásom. Mr. Felsőtest with six pack. :) De ott van Még Ash a Vastündérek sorozatból, valamint Kaidan, ők mindketten ridegek kívülről, de belül édesek, védelmezőek és végtelenül romantikusak.


5. Ajánlj egy könyvet erre a nyárra! 
Nemrég olvastam el Kemese Fanni A napszemű Pippa Kenn könyvét, imádtam, szóval bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a fantasy regényeket. 


6.Mi az első dolog, ami eszedbe jut a nyár és a könyv szóról? 
Egy hatalmas nyaraló jut eszembe róla, egy csendes szigeten, a házban pedig egy óriási könyvtárral és megannyi tiniregénnyel. 

7.Melyik könyvet/könyveket tervezed elolvasni ezen a nyáron? 
Még nem terveztem be semmit, egyelőre Leiner Laura Remek! regénye áll előttem, de a többi majd megválik. 


8.A forrást megjelölésével hivj meg három embert ennek a tag-nek a kitöltésére! 
A tag-et az Első bekezdés oldalon találtam, köszönet Brukúnak. Én nem hívok ki senkit sem, ha valakinek úgy tartja kedve, az töltse ki bátran. :) :) 

2017. június 1., csütörtök

Kérdezz-felelek

Sziasztok. :) 
Kihívtak egy kérdezz-felelekre, köszönöm szépen Femmy Strucknak. Az én kihívottaim: Dzseni, Enna és Christine Tina Spencer. Remélem elfogadjátok a kihívást.   

1.Hogy jött az ötlet, hogy létrehozz egy blogot? 
Már évekkel azelőtt blogokat olvasgattam, hogy én is hobbiszinten nekikezdtem volna ennek. Tetszett az írás gondolata, és nekikezdtem jómagam is.  Igazából csak egy felületre volt szükségem, ahova kiihatom a gondolataimat. Természetesen írogattam füzetekbe, lapokra is, de ezek elvesztek idővel. Ekkor ugrott be, hogy én is blogolhatnék. És itt jött képbe a Blogger oldal, a többi meg már történelem. 

2.Kaptál már keményen megfogalmazott kritikát? Ha igen, hogyan kezelted?
Igen, kaptam már olyan kritikát, aminek nem tetszett a hangvétele. Lehet, hogy az írója nem annak szánta, de azért mégis sértő volt rám és a munkásságomra nézve, mert valljuk be, a legrosszabb blogger is dolgozik a részein. Miután elolvastam a kritikát, eléggé összetörtem, de ez segített hozzá ahhoz is, hogy újra nekikezdjek az egésznek és talpra álljak. Kitöröltem az akkori részeimet, újrakezdtem a történetet, és a következő kritikám, amit megkaptam már sokkal kedvesebbre és pozitívabbra sikeredett. Ez a bizonyos incidens tanított meg arra, hogy nem mindenkinek kell tetszelegjen az írásom, és akinek nem jön be esetleg, annak ott a kis x az oldalam bezárásához. :) 

3.A blogos szereplőit mintáztad valakiről, vagy kitaláltak? 
A szereplőim teljesen kitaláltak, talán néha beleírom egy-egy személyes tapasztalatom, gondolatom, jellemvonásom a történetbe, de inkább maradok a fikciónál. Ennek nincs egyéb oka, mint hogy egy ismerősöm (akit nem mellesleg barátnőmnek tartottam) nekikezdett egy olyan történetnek, ahol a saját életét irta le, a szereplők is létezők voltak, csak más, azonban hasonló néven, és ezen a blogon a jellemzésemnél igen ,,kedves" dolgokat irt rólam. Én el akartam kerülni minden ilyen véleménykifejtést a nyilvánosság előtt, inkább megtartom azt magamnak. 

4.Volt olyan időszak, mikor nem akartad folytatni az írást és majdnem abbahagytad? Ha igen, mi volt az oka, hogy mégis folytattad? 
Volt ilyen időszakom, ha nem is kifejezetten az írást, egy blogom (történetesen ezt) többször is abba akartam hagyni, de végül az olvasóimra gondoltam, akk várják az új részeket, megembereltem magam, és folytattam mindent ott, ahol abbamaradt.

5.Melyik könyv volt az, amelyik a legnagyobb hatással volt rád? És miért? 
Rengeteg könyvet kedvelek, többek között Leiner Laura munkáit is, de ezt már túl sablonos lenne leírni. Három remek könyvsorozatot akarok itt megemlíteni többek között, amik hatalmas hatással voltak rám és az írásaimra is. Az első Jennifer Armentrout Luxen sorozata, amit lehet, hogy vicces, de csak nagy nehezen olvastam el, viszont nem bántam meg. A könnyed stílusú elbeszélés, a remekül felépített szereplők, a történetszálak mind-mind arra ösztökéltek, hogy én is próbáljak meg ilyen jó lenni. A másik nagy kedvencem Wendy Higgins Angyali gonosz sorozata, ennél is csak azt melithetem meg, mint az elsőnél, pazar élmény volt végigolvasni. És végezetül, de nem utolsó sorban fontos még Julie Kagawa Vastündérek szériája, nem hiszem, hogy lenne még egy olyan könyvsorozat, ahol sírtam a harmadik részen, aztán eszeveszett keresgélésbe kezdtem volna, hogy a negyedik részét is elolvashassam, igaz e-book formátumban, méghozzá angolul!

6.Ha lenne rá lehetőséged, melyik karakteredet keltenéd életre? És miért?
Elsősorban épp ennek a blognak a főszereplőjét, Mackenziet, alias Angyalt kelteném életre, hadd mondhassam el neki, hogy ő gyönyörű, nincs vele semmi baj, és bízzon Isaiah-ban, mert a fiú is szereti őt és megvédi, amíg csak kell.

7.Ki a példaképed? 
Írónak készülök, hát hogyne egy író lenne a példaképem. Vagyis több író is az, a fent említettek közül az összes, pluszban még páran, de felsorolni őket túlságosan is hosszú lenne.

8.Ha választhatnál, melyik író helyében lennél? 
Egészen biztosan Jennifer Armentrout helyébe szeretnék lenni, egyetlen ok kapcsán, hogy találkozhassak a modellel, aki megtestesíti Damont a könyvek borítóján. :D

9.Mennyi időt szoktál általában szánni az írásra? 
Hm..hát ez változó, attól függ, mennyi időm van szavad. A tanulás is fontos az időbeosztásomban, ezért néha egy órát, de ha lehet, egy napot is képes vagyok arra szánni, hogy megörvendeztethessem az olvasókat.

10.Mit üzensz az olvasóidnak? 
Az olvasóimnak,...bocsánat, az én blogmanócskáimnak annyit szeretnék üzenni, hogy továbbra is kövessenek engem, amennyiben megtehetik, s várjanak türelemmel, mert hozom a részeket mindenhova csak a kedvükért. Ti, olvasók vagytok azok, akikért érdemes írni nekem! Imádlak titeket!

Amit én kérdezek tőletek:
1.Mi vett rá, hogy blogolni kezdj?
2.Miről írsz, és miért épp ezt választottad?
3.Milyen visszajelzéseket szoktál kapni az írásaidra?
4.Kaptál már valaha negatív visszajelzést? Ha igen, hogyan kezelted ezt?
5.Szerinted mennyire fontos a feliratkozók és oldalmegtekintések száma egy blogger életében? Hát a tiedben?
6.Mi a véleményed az olyan bloggerekről, akik mások ötleteit lopják és adják el sajátjukként? Történt már veled ilyen?
7.Szerinted mennyire fontos egy blog kinézete? Befolyásolja ez a látogatók számát?
8.Mennyire fontos, hogy egy blognak fejléce legyen?
9.Mit üzensz az olvasóknak?
10.Mit üzensz a többi bloggernek?       

2017. május 25., csütörtök

9.Fejezet

Cijasztóók! ❤☺
Hú, hát egy ideje nem volt rész, mert igazából nem is tudtam volna ide írni. De végre megembereltem magam (sokadjára ide, micsoda agyonhasznált kifogás), és itt vagyok. 
Tudjátok, mit kell tennetek, ha tetszik a rész. Iratkozzatok fel, komizzatok. 
xoxo Writer Girl ☺ 

Isaiah

     Angyal levegő után kapkod mellettem, úgy kapaszkodik a kezembe, akár az életmentő övbe, reszket, és egészen biztos vagyok, hogy csendben sír is a sokktól. Akárki is tört be, brutális károkat a házban, szinte minden romokban hever, a legkisebb díszpárnáktól kezdve a kristálypoharas üvegszekrényig. Nem úgy tűnik, mintha rablásról lenne szó, sokkal inkább szándékosan dúlták fel a szobákat, valaki üzenni akart ezzel.
    – Édes istene– suttogja Angyal, az ajka remeg, a sejtésem bebizonyosodik, szeme tele van könnyekkel. – Ki tesz ilyent? Nem maradt semmink. Miféle szörnyeteg akarná ezt? 
   – Nem tudom, de okkal csinálták. – Gyengéden lefejtem a kezét a karomról. Maradj itt, és hívd fel Jake-et. Megnézem a többi szobát is.
Még mindig reszketve bólint, aztán látom, hogy előveszi a telefonját, közben tárcsázza a bátyját. Hirtelen azon kapom magam, hogy legszívesebben leütném Jake-et, amiért ennyire nem érdekli a húga sorsa, hagyja egyedül tengődni, holott testérként mellette kellene lennie. Bele se merek gondolni, mi történhetett volna, ha a tettes itt lenne, Angyal pedig egyedül jött volna be. Nem kezdek prédikációba, hisz én se lennék a tökéletesség megtestesültje, a bűneim és tévedéseim sora végeláthatatlan, de Jake volt az, aki szabályosan eltiltott a húgától, mégse tud vigyázni rá. Inkább lányokat hajkurász, nem foglalkozik azzal a személlyel aki a családját jelenti, pedig ezt kellene tennie, főleg hogy ilyen törékeny lány Angyal. Ismétlem, én magam se teszek egyebet, nekem is volt már jó pár kalandom, de egyetlen dolog vezérelt: hogy kiverjem a fejemből a lányt, akire gondolnom se lenne szabad, nemhogy fantáziálnom róla.

     Pont az tárul elém, amire vártam, a többi szobát se lehetett már felismerni, de talán a legrosszabb látványt Angyal hálója nyújtotta, a betörő külön figyelmet szentelhetett neki, nagyobbat mint a többinek, mintha ő lett volna az eredeti célpont. A falán sorakozó festményektől a legutolsó hajpántjáig mindent apró darabkákra zúztak, a függönyt feltépték, a ruháit szétszaggatták, a könyvei lapokban hevertek a padlón. A még épnek mondható öltözékeket is egytől egyig kidobták a szekrényből, gyöngyök gurultak ide-oda, egy idegen el se hitte volna, hogy innen reggel még elment valaki. Egy földrengés se okozhatott volna ennél nagyobb károkat. szinte minden menthetetlennek látszott.

     Hallom a puha lépteket a hátam mögül, hátra se kellett fordulnom, hogy tudjam, Angyal mégse hallgatott rám, és szándékosan keresi a nagyobb gondokat a fejére.
   – Kértelek, hogy maradj – szólok rá, ha igen figyel, kiérezheti az élt a hangomból.
  – Nem tudtam. Nekem...látnom kellett ezt. Az életem egyik részét pusztították el, képtelen lettem volna csak ülni ott. – Hallom, hogy fájdalmasan beszívja a levegőt és szipog. – Ez rettenetes, el se tudom képzelni, ki és miért csinálhatta. Miért akarnának bántani bennünket?
Újabb szaggatott zokogás tör fel a torkából, én pedig hiába akarok ellenállni, megragadom a karját, és magamhoz ölelem. Angyal a nyakam köré fonja a karját, belemarkol hátul a pólómba, és kisír magából minden borzalmat és szenvedést. Idejét se tudom, mennyit állhatunk így, az igazság az, hogy jóleső érzés a lelkemnek a karomban tartani őt. A felsőm gallérja teljesen átvizesedik, mire elhúzódunk a másiktól, én aggódva nézek rá, ő egy reménytelen pillantással viszonozza ezt.
   – Fel kell  takarítanom a sok szemetet motyogja, amikor elenged, de látom rajta, hogy egyáltalán nem a takarítást választaná, inkább elszaladna innen jó messzire, lehetőleg egy másik államba, egy másik kontinensen.
   – Nem. nem kell, most nyugalom kell neked. Gyere, dőlj le a kanapéra, legalább míg a bátyád megjön.
Legnagyobb döbbenetemre nem tiltakozik ellenem, inkább lassan elindul lefelé, a mozdulatai feszültek, mintha attól félne, hogy a betörő bármikor ráugorhat. Testőrként követem a hátában, megvárom, hogy leüljön, csak utána telepedem le a kanapé másik sarkába. Angyal beharapja az ajkát a távolságtartásom látva, de nem hagyja ennyiben, mielőtt még akár reagálhatnék, közelebb húzódik, a fejét a mellkasomra fekteti, és kiscica módjára hozzám bújik. Minden idegszálam megfeszül a bőröm alatt, mert bár a szívem most újra verni kezd, tisztában kell lennem azzal is, hogy Jake bármelyik percben beléphet az ajtón, a tökéletes pillanat pedig odalesz. Utána visszatértünk a szokásos felálláshoz – én epekedem utána, ő undorodik tőlem. Így  megy ez hosszú, hosszú idők óta, amióta először megláttam, aztán először éreztem iránta többet puszta barátságnál. De az önuralmam legyőzte a mélységes szerelem, ami az évek során csak elmélyült, de nem hunyt ki, holott pontosan tudtam és most is tudom, hogy Jake azt akarta. A hidegvérem fölött azonban könnyedén átveszi az uralmat a sóvárgás ez után a lány után, onnantól pedig elvesztem,  a kezem önmagától siklik Angyal selymes hajába, végigsimítom, eperillata teljesen megbabonáz. Angyal lágyan felsóhajt, arcát hozzám dörgöli, lélegzete nyugodtabb lesz, szép lassan álomba szenderül a karjaim között. Le se tudom emelni róla a tekintetem, többször végigrajzolom telt ajkainak tökéletes vonalát, képzeletben eltervezem, hogyan kapom meg őt újra.

     Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Jake esik be rajta, hihetetlen dühös arckifejezéssel az arcán. Ahogy felénk kapja a fejét, és meglátja a félig rajtam fekvő Angyalt, azonnal ökölbe szorul a keze és megfeszül az állkapcsa.
   – Ez mégis mi a *****? – kérdezi tőlem veszélyesen morogva. 
  – Nyugodj le – válaszolom neki, és bennem is igencsak felzubog a méreg. – Most aludt el, ne ébreszd fel az ordibálásoddal. 
   – Mi a francot csinálsz  a húgommal összecsavarodva? – veszi lejjebb a hangerejét, de még mindig vicsorog rám. 
   – Mellette vagyok a bajban, ahogy azt a bátyjának kellene tennie – húzom össze a szemem,. és ettől Jake lenyugszik. Tudom, hogy betalált a válaszom, mert Jake hirtelen összegörnyed, és lassan végigsimít Angyal haján. 
  – Hogy van? – kérdezi ezúttal lágyabban, közben szemléli az alvó húgát, aki, mintha érezné a szemeket magán, a lehető legközelebb húzódik mellé. A szívem hevesebben kezd verni, és meg kell álljam, hogy ne Jake előtt öleljem magamhoz szorosan. 
   – Eléggé kiakadt, és rettenetesen megijedt. Nem is csodálkozom – felelem én is nyugodtabban. 
Elmesélem neki az egész történetet, persze jól kihagyom belőle azokat a pillanatokat, amik inkább csak rám és az alvó szépségre tartoznak. Jake feszülten hallgat, miközben beszámolok Angyal rossz előérzetéről, a nyitott ajtóról, a szétvert szobákról, és arról a sejtésemről, hogy az illető, aki szétszedett mindent, akaratból tette. Jake egyre jobban remegni kezdett, mikor odaértem, hogy Angyal belépett a tönkretett szobájába, innen már abbahagytam a mesélést, ugyanis a többi már olyan jellegű volt, amire Jake nem lenne kíváncsi, vagy nagyon megjárnám vele. 
   – Látni akarom a szobákat – pattan fel hirtelen, a lendülettől hátralökte az asztalt, a hangtól pedig  Angyal enyhén összerezzent, de szerencsére tovább pihent. 
   – Biztos vagy benne? Eléggé ramaty állapotban vannak – emlékeztetem őt, mert nem hiányzik egy dühroham, ám Jake nagy szakértője annak, hogyan kell hamar felkapni a vizet. Élő tanúja vagyok mindennek, szóval nálam jobban senki sem sejti, mi mindenre képes, ha felmérgelődik valamin. 
   – Igen, fel kell mérnem a kárt. Aztán anyának is szólni kéne. Kenzie most nagyon rá lehet szorulva egy kis megértésre és anyai segítségre. Gyere, segíts, hordjuk el a menthetetlen tárgyakat, hadd lássam a bajt. 
Nem akarom otthagyni Angyalt, mégis meg kell tennem, Jake hajthatatlan, ezért lassan kiszabadítom magam a meleg lányölelésből, a fejét gyengéden egy, még jobb állapotban lévő párnára fektetem, s mikor megbizonyosodom róla, hogy minden rendben van, fájó lélekkel bár, de otthagyom Angyalt és Jake után sietek az emeletre. 


Mackenzie 


     Hirtelen már nem érezem a kellemes melegséget a testemben,  helyette hideg ujjak futnak végig a bőrömön, égető fájdalmat hagyva maguk után, nem kapok már levegőt tőlem. Tudom, kinek az érintése ez, de nem akarom érezni már. Az az ember simít végig rajtam, aki megannyi fájdalmat, sebek és könnyet hagyott maga után, mikor végre eltűnt az életünkből.
   – Gyönyörű vagy, drága kis Mackenzie. Az én kislányom vagy, és mivel az enyém vagy, most azt teszek veled, amit akarok – suttogja a rekedtes hang, alkohol büdös szaga csapja meg az orrom. Belém markol egy kéz, kérges ujjak tapogatják a combom, a nadrágom gombjára kúsznak fel, én pedig mozdulni sem tudok, csak tehetetlenül vergődöm és zokogok, zokogok, miközben az erős karok lefognak engem. Innen már nem szabadulhatok meg. 
   – Az enyém vagy – cseng a fülemben, mint utolsó perceim imája. 

   – Isaiah – visítok fel, könnyeim az arcomon szállingóznak lefele. Egyedül fekszem a kanapén, a romokkal teli nappali közepén, nincs körülöttem élet. Teljesen egyedül vagyok, magányosan és halálra rémülten. Isaiah itt hagyott, bár megígérte, mellettem marad. Jó, persze nem szavakban, nem mondta ki, de a viselkedéséből arra következtettem, itt marad majd és vigyáz rám. Én pedig nem akarok egyedül lenni, mert akkor másra sem tudok gondolni, mint arra, mi minden történhet egy olyan lánnyal, aki egyedül van. Én pontosan átéltem nem egy ilyen momentumot, azóta is kisértenek megállás nélkül. Nem akarok egyedül lenni, az árnyak megtalálnak, elragadnak, hiába küzdök ellenük. Annyi sötétség van ebben a világban, az emberek magukkal hordozzák, a világ egyre inkább a rossz fele halad. NEM AKAROK EGYEDÜL LENNI! Nem akarok emlékezni, mennyire értéktelen és törött áru vagyok, akire senkinek sincs szüksége. A térdemet elhúzom a mellkasomhoz, előre-hátra hintázom, közben sírok keservesen, mint a gyerekek, ha nem kapják meg a kívánt édességet. 
   – Csak álom volt – suttogom magamnak. – Csak álom, nem a valóság. 

     Ebben a pillanatban lábak dobognak le a lépcsőn, aztán a következő másodpercben valaki átöleli a vállam, magához ölelve engem. 
   – Hé, nyugi, itt vagyok – motyogják a hajamba. Egy másik személyt is hallok, érzékelem, ahogy megtorpan a kanapé mellett, miközben belélegzem Isaiah isteni illatát. Mentol, arcszesz és enyhe szappanillata van, tökéletes keveréke a tökéletes fiúnak. Lassan felemelem a fejem, s könnyeimen át belenézek Isaiah megnyugtató fekete szemébe. Gyönyörű szeme van, ha belenéztél, olyan érzésed lehetett, hogy elveszel a csillogó feketeségben, és repülsz. Egészen képes elbűvölni. Sokáig el tudtam volna nézni ezeket a szemeket, de ekkor valaki kiránt Isaiah karjai közül, elvesztem az egyensúlyom a hirtelen lendülettől. Újfent megborzongok, mert szükségem van az érintésre, szinte függővé váltam. Isaiah függőjévé. Vagy csak a hirtelen zavart lelki állapotom utóhatása ez, de szinte egy szuperhős ő az én szememben. 
   – Mackenzie! – szól hozzám a bátyám. Tipikus, a legjobb pillanatokban érkezik meg, aztán játssza a szeretőt és gondoskodót. – Jól vagy? Siettem volna haza hamarabb is, de...
   – Dolgod volt egy bombatestű csinibabával, aki egyenesen felajánlkozott neked, és vétek lett volna otthagyni a tökéletes, napbarnított testét az ágyban – fejezem be helyette éles hangon. – Tudom, és nem lep meg – rázom le magamról a kezeit, és közelebb lépek Isaiah-hoz. Rosszul esett a nemtörődömsége, és az, hogy csakis akkor vesz észre, ha valami nagy gond van, ő pedig bajba kerülhet emiatt. Egyébként nem is létezem a szemében, én vagyok a szellemlány a házban.
   – Kenz... – kezdené a magyarázkodást, de nem vagyok kíváncsi rá, s ezért félbeszakítom.
     – Szeretnék felmenni a szobámba, aztán megkérdezni, adnak-e kártérítést a lakásra, szóval – teszem fel a kezem, és gyorsan elsietek, magára hagyva a két fiút. Jake szégyellősen lehajtja a fejét, miközben Isaiah képes lenne elégetni a szemeivel. 

    Valójában most, hogy kitisztult az agyam, képes vagyok reálisan látni a dolgokat, és hamar rájövök, hogy reálisan is láthatom a dolgokat, vagyis sok dolog esetében még érvényes a garancia, így kicseréltethetjük őket, a bakban pedig nekem és Jake-nek is van egy-egy kisebb összegünk, amivel fedezhetjük a többi gondot. Így máris sokkal tisztább az ég, és egy picit fel is vidulok. Annyira azért mégsem menthetetlen a helyzet, mint elsőnek tűnt. Talán csak a sokk tette meg a hatását, de amúgy is eléggé ki voltam akadva, szóval az is tehette mindezt. Ekkor hallom meg a lépteket felfelé a lépcsőn, imádkozom, hogy Isaiah legyen, de mikor hallom az ajtó nyikorgását, és nem érzem az édes bizsergést a hátamon tudom, hogy nem ő érkezett, hanem csak a bátyám. Őszintén szólva nem igazán akarok most beszélni vele, mert nincs hozzá elég lelki erőm. 
   – Kenzie – szólít meg engem. Háttal állok neki, így nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy előszedte a nagy kiskutya szemeit, ezzel próbálva elterelni arról a figyelmet, hogy alapból véve teljesen magasról tesz rám. – Kenzie, ne haragudj – lép közelebb, hangja könyörgő. 
   – Ugyan, miért is kéne haragudjak? Hiszen csak megint egyedül hagytál pont aznap, hogy betörtek a házunkba, és nem tudhattam, van-e még itt valaki vagy nem. Ötletem sincs, miért kellene haragudnom – ironizálok. 
   – Tudom, hogy rossz testvér vagyok, de azért igyekszem. 
  – Igyekszel?! – fordulok hátra hirtelen lendületből, a szavaim csöpögnek a méregtől, érzem, hogy most aztán feltör belőlem minden, amit eddig magamba rejtettem. 
   – Próbálkozom, tényleg – motyogja. 
  – Dehogy próbálkozol, hisz még tudomást se veszel rólam – kiáltok fel elkeseredetten, és a jól ismert könnyek megint életre kelnek. – Neked én nem is vagyok fontos, csak mások – mutatok rá a tényre. – Év eleje óta úgy bánsz velem, mintha nem is léteznék, mintha pótlék lennék a hátadon. Ha nincs Kate, még most is a könyvtárban, netán a mosdóban enném meg az ételem, ennyire figyelsz rám. Ma is leráztál, és miért?! Mert egy egyalkalmas liba fontosabb neked, mint a tulajdon húgod. És nekem ebből elegem van, Jake, mert ahogy velem bántok, az felháborító, undorító,  és nem mellesleg fáj is nekem. Szóval hadd foglaljam össze a dolgokat, Jake. Te nem rossz testvér vagy, hanem borzalmas testvér – kiabálom ki magamból a fájdalmam, a fejem rá, hogy ha Isaiah még lent van, mindent hallhatott. 

     A bátyámra nézek, és nem hiszek a szememnek, mert könnyeket látok az arcán, aztán egyetlen szó nélkül magához ölel. 
  – Én ezt nem tudtam, esküszöm, Kenz. Azt hittem, minden azért van, mer utálod az idegeneket. Tudom, hogy nem szereted ha...megérintenek. Nem láttam, hogy szenvedsz. Igazad van, borzalmas bátyád vagyok. Ne haragudj – nyom egy puszit a fejemre. 
   – Nem haragszom, csak elszomorít – szépítem a dolgokat.
  – Ígérem, igyekszem majd – fogadja meg. – Ha anya is hazajön, majd még több időt tölthetünk együtt. Teszek róla, hogy többé nem érezd magad púpnak. 
   – Rendben – bólintok, Jake pedig mosolyogva nyom egy puszit a homlokomra. 
Igaz, sok dolog van, amit még be kell pótolnunk, de azért hiszek abban, hogy idővel megjavul majd a kapcsolatunk. Elvégre mindig is nekem volt a legjobb bátyám a világon.            

2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra! 
xoxo Writer Girl 

2017. április 4., kedd

5000+ megtekintéses különkiadás

Sziasztok, manócskáim. :) 
Újra ideje volt jelentkeznem úgy érzem. Legnagyobb örömre végre megérhettem, hogy azt  mondhatom, megvan az 5000+ megtekintés. Hihetetlenül boldog  vagyok. Ennek örömére hoztam egy meglepetésrészt, ha elolvassátok, biztos rájöhettek, miről is van itt szó. 
Ha tetszik, nyugodtan véleményezzétek. 
Puszi nektek, 
Writer Girl ☺❤❤ 

Mackenzie

     A bátyám nem akarta, hogy jöjjek. Koloncnak nevezett, aki mindig lóg a hátán, megakadályozva, hogy együtt lóghasson a baráti körével. Persze igazából csak azért mondta, hogy bántson vele engem, Jake igenis szeret. Mindössze cikinek gondolta, hogy a húgocskáját is cipelnie kell magával. Nem mintha én lettem volna az egyetlen lány ezen a születésnapon, pontosan Isaiah születésnapján.

     Isaiah Jake legjobb barátja amióta csak ide költöztünk és találkoztak. Én még nem láttam őt, de az összes lány ismerősöm cukinak tartotta, állandóan róla áradoztak. Ott volt például a bankigazgató gazdag kislánya, Jessica, akitől mindenki tartott a maga módján, és akit egyáltalán nem kedveltem, mert mindenkivel gonosz volt. Ő is jött a születésnapi bulira, mert szerelmes volt Isaiah-ba már egészen régóta, és azt akarta, hogy Isaiah is szeresse őt. Jessica szépnek is mondhatta magát, de a korához képest túl rövid szoknyákat és ruhákat, magassarkú csizmákat és csillogó szájfényt viselt, a hajába színes tincseket festetett, és mindig rózsaszínű műkörmöt csináltatott. Olyan volt, mint apuci kicsi hercegnője, aki mindent megkaphat az élettől, és tekintve, hogy vele igenis törődött a férfiszülő is, nem utolsó sorban a féltékenység is munkált bennem. Ő nyugodtan lehetett a város pénzes kisasszonya, de mi csak úgy mehettünk akár a szomszédba is, hogy apa két hétre elutazott, elmondása szerint komoly munkaügyben.

     Anya azzal viccelődött mielőtt kiengedett volna, hogy Disney-be illő királylánynak öltöztem. A fehér ruhám hosszú volt, kicsivel a bokám felett ért véget, hatalmas tüllszoknya résszel. A topánkám már valóban hercegnős szettből kaptam és nagyon hasonlított Hamupipőke cipellőjére. Az egyik fonatom alját birizgáltam a szemközti házba menet, a másikban az Isaiah-nak szánt rajzom lobogott, sajnos ennél több ajándékkal nem szolgálhattam, mivel zsebpénzzel nem rendelkeztem, apa pedig az utolsó centig leellenőrizte a kiadást. Fukarságát az is mutatta, hogy mindig elkísérte anyát a bevásárlásokra, ahol minden szükségeset megvettek, ezt követően apa elvette a megmaradt összeget, eltéve előlünk. Mást nem adhatok így neki, mindössze ezt a rajzot, de szívből reméltem, hogy Isaiah elfogadja. Jó első  benyomást akartam tenni a bátyám legjobb barátjára.

     Hangos zene szűrődött ki az ajtón, mikor beléptünk a nyitott ajtón át. A lárma és a vidám nevetés betöltött mindent, túlzottan is jó volt a hangulat, emberek jártak ki és be, vitték magukkal a boldogság apró csiráit. Felnőtt sehol, nyilván hagyni akarták érvényesülni a kiskorúakat is, de az se tűnt valószínűtlennek, hogy épp tortát vagy ehhez hasonló finomságot készítenek, akárcsak a filmekben.
Jake szinte azonnal eltűnt, ahogy ideje engedte, engem egyedül hagyva az ismerősök és ismeretlenek széles kavalkádjában. Olyan voltam, mint egy kisbaba, aki elveszik a bevásárló központban, keresve a hozzátartozóit, de sehogy sem leli.
   – Szia – szólalt meg a hátamban egy ismeretlen, ámde barátságosnak és kíváncsinak tűnő hang. Kissé megilletődve fordultam oda, s azonnal feltűnt nekem az illető hihetetlenül fekete szempárja.
  – Szia – feleltem, az arcát mustrálva. Egészen biztosan ilyennek képzeltem a hercegeket is a történetekben, amiket anya nagy ritkán elmondott.
   – Ismerlek? – méregette az arcom.
   – Szerintem még nem, A nevem Mackenzie. Jake a bátyám
  – A húga vagy? Érdekes. – Megragadta a kezem, én meg vártam az émelygést az érintésétől, de az meglepő módon elmaradt. – Isaiah vagyok. Az mi nálad? – mutatott a lapra, amit azóta is szorongattam
   – Öhm...ezt neked hoztam....ajándék. Boldog születésnapot. 

                                           
Isaiah 

     Egy angyal szállt a földre, épp a mi házunkba. A megtestesült szépség és jóság állt előttem a maga ártatlanságával, Képtelen voltam rá másként tekinteni. Ő Angyal, aki csak azért jött ide, hogy meglepjen ezen a napon. Az én napomon. Ő az én ajándékom a világmindenségtől.

    Néztem az elképesztően aranyos munkáját, ami most nálam van és kitűnik belőle a szeretet, amivel készítették azt. Még egyetlen meglepetés sem volt ennyire kedves a lelkemnek. Kislányos kézírással odakanyarított jókívánság, és minden egy helyen, amit egy hófehér ruhába bújtatott angyalka nyújtani tud az embernek.
   – Tetszik? – kérdezte félénken. Őszintén mosolyogtam rá
   – Még soha semmi sem tetszett ennyire, Angyal.

2017. március 11., szombat

8.Fejezet

Sziasztok, manócskáim. :)
Tudom, hogy megígértem, rendesen írok ezentúl, erre sokáig még híremet se lehet hallani, és még magyarázkodni se kezdek, mert az igazság az, hogy jó ideig nem volt kedvem ide írni. Most mégis visszatértem és publikálom a nyolcadik részt, ami remélem elég jó lett, hogy tetszelegjen nektek. Ha sikerült ezt teljesíteni, írjatok alul vagy iratkozzatok fel. 
xoxo Writer Girl ❤☺  

Mackenzie


     Apa kezei szinte égetik a bőröm, ahogy erősen tart és magához húz. A csontig hatoló hideg  már ismerős érzés, ahogy a szívem és az agyam együttes kiáltásainak hangja, miszerint fussak, ahogy csak tudok. Az arcomból kifut a vér, az ujjak nyoma pedig éget. 
   Tudod, mit tesznek a jó kislányok? vigyorog vérben forgó szemekkel. A beszéd közben nyál fröccsen az arcomra, de nem merem letörölni. A jó kislányok szolgálatot tesznek az uruknak. Szolgálj ki engem, Mackenzie. 

     Izzadtan ébredek ismét. Egy ideje ugyan már elmaradoztak a rémálmok okozta álmatlanságaim, most ismét előjöttek. Kisebb kimaradással kétszer is felkeltem, egyszer nem sokkal a lefekvés után, aztán valamilyen oknál fogva abbamaradt, most pedig megint jelentkezett.

      Még hat óra sincs, a szobám még félig sötétségbe burkolózik. Miközben végigfuttatom a szemem a már kivehető bútorzaton, amit minden reggel elkövetek, észrevevésem, hogy nyitva van az ablak. Nem különösebb szokásom bezárni éjjelre, most mégis meglep, sőt, egy kicsit meg is rémiszt a tény, hogy ameddig én nem voltam tudatomnál, valaki járt nálam. Olyan sebességgel rohanok az ablakszemhez,  mintha a hátam mögött tűz lenne, közben megint felmérek mindent, hátha hiányzik valami vagy épp pluszba van, hátha utal a betolakodóm kilétére, de semmit se találok, se az ablak közelében, sem sehol. Visszalépek a vetetlen ágyamhoz, most ott szemlélődök. Mellettem a párna gyűrött, akárcsak a lepedő, jeléül, hogy az a bizonyos valaki mellettem feküdt. A szívemben ostoba remény ébred, azonnal fantáziálni kezdek, vajon az a bizonyos személy járt-e nálam, akit remélek. Elég valószínűtlennek tűnik ugyan, azért merek hinni benne, s az orromhoz emelem a párnát. Olyan illata van, mint Isaiah-nak, édes, mégis férfias tusfürdő és mentol. Akárhányszor mostam is ki a huzatot, mindig megmaradt ez az aroma. Imádtam ráfeküdni közvetlenül azután, hogy az említett is rajta pihent. Most is olyan élénk az illat, mintha csak most tűnt volna el a tulajdonosa, ami sok mindent megmagyarázna, hisz Isaiah az egyetlen, aki tudja, hogy mindig nyitva van számára ez a kis lehetőség. Bár ha nem ez történt, elég pocsék lenne ismét jó nagyot csalódni a kislányos képzelgéseimben, így hát csak bízok az igazamban, talán az igazzá válik idővel.

     Az álom és a még nem teljes ébrenlét között egyensúlyozva úgy döntök, elég volt a lehetőségek gyártásából, s mivelhogy aludni már úgyse fogok, szóval inkább ideje nekikezdeni készülődni, ha már a szerencsétlen, kezdő sminkvonásaim úgyis elég sok időt magukba foglalnak. Az ember hiába változtat a külsején, attól még maradhat ugyanolyan esetlen a lelki világát tekintve, én pedig élő tanúja vagyok ennek.

     Hosszasan áztatom magam a forró vízzel, kiélvezve az idővel szembeni előnyömet, nem sajnálom magamtól a pillanatnyi jóérzést. Lassan szárítom a hajam, gondosan kiválasztom a ruhámat, ahogy Kate tanácsolta, nem veszem el az időt a szájfénytől, a szemceruzától és a szempillaspiráltól sem, a hajamat pedig befonom és vastag fonatba. Most is valaki olyan nézett vissza rám, aki mélyen magába rejtette minden baját, és készen állt, hogy taroljon. Ezzel boldogabb lettem jócskán, hisz mégiscsak megengedhetem magamnak, hogy néha én magam vezessen a helyzetem. Ez most egy ilyen pillanat volt.

     Még azelőtt elkészültem, hogy egyáltalán hallottam volna Jake motoszkálásának jelét. Az egyetlen jó ebben, hogy legalább úgy ehetek, hogy  más nem bámul az arcomba közben, nem én vagyok minden második gondolatának az alapja, és végre egyedül lehetek az ínycsiklandó müzlimmel, amit szerencsére Isaiah még nem dézsmált meg. Azután, hogy apa mellett csak ritkán ehettünk, ha kedve tartotta, rettentően érzékenyen érintett, ha valaki bármit is elvett előlem, sőt, előfordult, hogy még pánikrohamot is előidézett, amit próbáltam eltitkolni, de hogyan is lehetne eltitkolni egy ennyire eltitkolhatatlan dolgot. Miután kiszivárgott a titkom, ajánlottak többféle terapeutát is, mégsem fogadtam el egyetlen tanácsot sem, a szégyen beborított hogy évekig hagytam, apa miket tegyen velem.

    Negyed órával az indulás előtt végül lebotorkál a bátyám is, s hogy őszinte legyek, nagyon meglepődik azok, hogy ébren vagyok már.
   – Hát te? – kérdezi döbbenten, végigmér, aztán elemez valamit magában, majd csak bámul tovább. 
   – Hamar keltem – vonok vállat. – Időben el akartam készülni, meg aludni se tudtam már. 
  – Aha – bólint még mindig gyanakodva. – Érdekes külső – mutat a felsőmre, majd úgy az egész lényemre. – Nem tudtam, hogy sminkelni is szoktál. 
   – Talán csak nem vetted észre – felelem, persze közben akaratlanul is arra sikerült céloznom, eddig mennyire elhanyagolt. Látom összerezzenni erre, és bár nem akartam rosszat, azért mégis jó volt látni, hogy ő is tudja az elmondottat, miszerint jó ideje nem én vagyok a fő gondja, bármennyire is megígérte anyának, hogy vigyáz rám, akár az élete árán is. Bármikor könnyű a szavad adni, na de hogy meg is tartani azt? Manapság már nem népszerű köreinkben az ilyesmi. 

     Jake már nyitja is a száját, hogy tiltakozhasson, falazhasson magának, vagy bármivel védje magát, de a kopogás, majd az ajtó nyílásának hangja megakadályozza azt, amit tervezett, akármi lehetett az, s belép Isaiah, teljes észbontó énjét magával hozva. Nem mellesleg pedig épp annyira nem várta a társaságom már most, mint amennyire Jake-et is sikerült megdöbbentenem. Saját magam cáfolom meg azzal, hogy végigmérem magamnak, akárcsak ő is pásztáz engem, hosszan és alaposan. A szemmeresztgetésnek én vetek véget, mikor végre visszafordulok a már üres tálam felé, a két fiú pedig baráti módon köszön egymásnak, megfejthetetlen kézmozdulatokat használva közben, amolyan férfiasan kezet ráznak, a fél vállaikat összeérintve. Minden mozdulatukról lerí, hogy erős köztük a baráti szál, mely gyerekkoruk óta összeköti őket. 
  – Jó reggelt, Angyal – ül le mellém Isaiah, közben észrevehetetlenül megérinti a combom, szándékosan vagy véletlenül, fogalmam sincs. – máris fent? 
   – Mint látszik – vetem oda, félrehúzva a lábam, amire Isaiah időközben ráfektette a tenyerét, és látszólag tökéletesen elvan így.  

    A megszokott időben indulunk el a suliba,  a megszokott módon, Isaiah és Jake elől boldogan traccsol, én hátul gubbasztok és bámulok ki az ablakon. Minden ugyanolyan, mint eddig is volt, mit is várhattam volna ugyan, az átváltozásom még nem ér fel egy globális csodával. A zenelejátszóm kilóg a fülemből, a zene pedig hangosan szól belőle, kizárom a külvilágot, most elengedem a fantáziám és ilyenkor minden megtörténhet velem. Az álomvilágban pontosan olyanok a dolgok, ahogy én magam alakítom őket, ezért is éltem mindig szívesebben a képzelgéseim közepette. A külvilág, a realitás sokszor ijesztő a gyenge idegzetű emberek számára, a folyamatos önkritika és a többiek elítélése megtöri a szív köré épített acélpáncélt, lecsupaszítva és tönkretéve mindazt, amit alatta találnak, megmérgezve az illetőt. Akikkel végeznek, azok utána képtelenek tükörbe nézni, képtelenek újra bízni, újra szeretni, s legfőképp képtelenek arra, hogy valaha is újra elfogadják önmagukat. Egy kicsit olyanokká lesznek, mint amilyen én magam is vagyok. 

     A mindennapi látvány fogadhat ma is, szinte már sablonná vált az egész életem, még leírni is unalmas saját magam számára is. Megérkezni, túlélni, hazamenni, tűrni, lefeküdni, s elölről kezdeni mindezt újra és újra. Ez egy érzelemmentes világ, fekete-fehér, olyan, mint a sakk, kiszámított lépések, szigorú szabályok, vagy magas rangod van, vagy egy sima, feláldozható paraszt van. A királyok és a királynők uralkodnak, olyanok, mint Isaiah és olyanok, mint Jessica. Én ebben a sémavilágban is a legelső paraszt vagyok, akit mindig odadobnak az ellenségnek a győzelem érdekében. Csakhogy itt nincs sakkmatt. Itt nyersz vagy vesztesz, nincs más lehetőség.                      
Épp csak kiszállok az autóból, valaki máris durván a bordáim közé könyököl, már meg sem illetődöm, mikor Jessica élénk szőke tincsire leszek figyelmes, az ölni képes tekintetével, amivel mindig megajándékoz, a száját undorodva elhúzza, ahogy meglát. Nem kerüli el a tekintetem, hogy szinte egyforma nadrágot viselünk, meg is jegyzem magamban csendesen, valamikor biztosan jó lesz előszedni, ha majd vissza akarok vágni neki egy jó erőset.
   – Nézz a lábad elé, patkány – sziszegi nekem, holott nyilvánvaló, hogy ő volt a hibás. Nem adom meg neki az örömöt, hogy visszaszóljak, mindenki legnagyobb örömére elnevetem magam jókedvvel, s le is lépek onnan. A hátamon érzem rengeteg ember meghökkent nézését. 

***

     Az órák csigalassúsággal telnek, a percmutató szinte meg se moccan, csak ketyeg egy helyben állva. Szinte sose untam még ennyire semmit, általában érdekelnek az órák anyagai, most utálom. Még a tanár is egy csodabogárt lát most bennem, meg is jegyezte óra elején, hogy másként festek az egész osztály előtt. Számomra is nagy lépés volt ez, de nem ennyire furcsa és elképzelhetetlen, mint ahogy más azt hiszi. Sehogy sem akar ennek vége lenni, az idő vonszolja önmagát, fáradtan pislogunk a teleírt táblára, az írószerek egyenletes sercegése csak álmatagságot okoz nekünk. A tanár is úgy diktál, mintha ő maga is az utolsó perceit töltené, még neki sincs kedve ehhez az egészhez. A mellettem ülő lány irigyen pillant rám, bár nem értem miért, aztán hirtelen hátra fordul, s ráerősen gesztikulálva magyarázni kezd a másik társának, aki bólint erre, így már ketten lövellnek felém utálkozó tekintetet. Valószínűleg Jessica talpnyalói lehetnek, most pedig szépen kitárgyalnak mind külsőleg, mind belsőleg.

     Végre csengetnek, mi meg egy emberként sóhajtunk fel, mondunk hálát a fent lévő, hatalmasabb erőnek, aki marionettként rángat minket egy zsinóron kénye kedvére. Most jön el az a része a napomnak, mikor majd közszemlére teszem magam egy egész menza előtt, de legfőképp Isaiah előtt, ami taszít is, de egyúttal vonz is engem, komplikált egyvelege az érzelmeimnek. Összepakolom a tancuccaimat, felkapom a válltáskám, kilépek a folyosóra, megvárva a mosolyogva felém lépkedő barátnőm, s együtt folytatjuk az utunkat. Igen rövid idő alatt erős kapcsolat alakult ki köztem és Kate között, másoknak talán évekbe telne, mi mégis megoldottuk mindezt nagyon egyszerűen.
   – Mackenzie – kiált utánam Jake, én megállok és bevárom őt. Isaiah mellette halad, a szemét végig rajtam tartva. – Ebédlő? – kérdezi. Bólintok, már négyen haladunk tovább, közben nem kerüli el a tekintetem, hogy Jake és Kate mennyire meresztgetik egymásra a szemüket. Magamban meg is jegyzem, hogy később feltétlen meg kell tudnom pár részletet, hisz úgy tűnik, kettejük között csak úgy izzik a levegő, mindemellett örülnék, ha végre a rengeteg korongnyuszi után, ahogy a bátyám nevezi a milliónyi hódítását, végre egy olyan lányt választana, akit ismerek, akit kedvelek, és aki képes arra, hogy emberként bánjon másokkal. Kate egy tökéletes lehetőség lenne neki, na meg persze mindeközben nekem is.   

     A nyüzsgés, a hangzavar hatalmas, a zaj szembecsap, de belépésünk után mindenki elhallgat és megint figyelnek. Folyamatosan figyelnek minket, ez már-már zavaró.
Az asztalunk felé fordulunk, Jessica már ott ül, mint az úrnő a székén, csábosan mosolyog és integet Isaiah felé. A szemével hívogatja az illetőt, érdekes dolgokat ígér a száján játszó bazsalygás. Már attól émelygés jön rám, hogy csak rágondolok, mi mindent csinálhattak ők ketten, mikor én ,,együtt" voltak, és vajon ez a csaj most mire gondol, mi mindent lenne képes bevállalni a győzelem mámorító érzéséért. Tény, hogy sokan bármit, de tényleg BÁRMIT képesek lennének megtenni akár csak egy pillantásért is egy olyantól, mint Isaiah vagy a bátyám. Jessica vajon meddig lenne képes elmenni, hogy megszerezze amit akar?
   – Azt hittem, már nem is jössz – ragadja meg a szőkeség Isaiah karját, lerántva őt maga mellé, a fejét a vállára hajtja és játszani kezd egy sötét tincsével. Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, legszívesebben jól megráznám és megtépném a boszorkát, de uralkodnom kell magamon, hisz mégsem a vadomban vagyunk, ahol a nőstények küzdenek a legerősebb alfa hímért, továbbá most éppen azon vagyok, hogy jól kiverjem a fejemből a fiút. Úgyhogy nincs semmi verekedés, inkább nekiállok az evésnek abból, amit otthonról hoztam. Olyan korban élünk, mikor a tizenéveseket képtelenség megnevelni, nem kockáztatom, hogy esetleg megegyek valami olyant, amit a menzás nő ad, és valaki esetleg megpiszkált korábban. Volt már rá példa egy ugyancsak népszerűtlen társam esetében. 
   – Már épp meg akartalak keresni – nyávogja tovább Jess. – Utálok nélküled enni, te is tudod. 
  – Bocs, dolgom akadt – felel Isaiah unottan, leemelve a csaj kezét a fejéről, óvatosan rám néz. A tekintet nem kerüli el Jessica figyelmét, most dühösen felnyársal a szemével. Meghalsz, te kis senki. Legnagyobb eséllyel ezt, vagy valami hasonlót üzen nekem ebben a pillanatban, mintha tehetnék róla, hogy ilyen elviselhetetlen és úgy nyafog, akár egy macska, akit épp feláldoznak forró lángokon a gonosznak. 
   – Á, nem gond – mosolyog úgy, mint akit egyáltalán nem érdekel ez. holott tudom, hogy épp azon gondolkodik, mily módon is tesz el láb alul.  Ma lesz egy edzésünk, kijöhetsz megnézni. Utána elmehetnénk valahova – kacsint Isaiah-ra. 
   – Meglátom, lesz-e időm – rántja meg a vállát a megszólított. ezzel végleg elvéve a szőke kedvét. Kárörvendően mosolygok, beleharapva az ízletes szendvicsembe, mellettem Kate is hasonlóan tesz, aztán barátnők módjára összenézünk, és most már ketten örülünk a beképzelt, arrogáns és egoista kis hercegnő bukásán. 


***

     Őszintén elszomorodok, mikor Isaiah mégis kimegy a pályára megnézni a pomponcsapatnak nevezett libák osztagát, akik azzal szórakoznak, hogy értelmetlenül vonaglanak a színpadjukon valami trendi Dj zenéjére, időnként ugrálnak párat, s kelletik magukat a parányi szoknyájukban, egyértelműen felajánlva mindenüket, amijük van. Tavaly még közéjük akartam tartozni, mielőtt rá nem jöttem volna, micsoda kis dolgok is mennek végig közöttük, most meg már csak megvetően tudok a szurkolólányokra gondolni. Ettől függetlenül azonban rosszul esik, hogy Isaiah mégis inkább őket nézi, minthogy hazavigyen engem. Vagy már el is felejtette, hogy létezem, és nem is érdekli őt a sorsom. Őszintén, azok után, ahogy játszadozik a szívemmel, mindent kinézek belőle. Persze Kate máris kiötlött egy újabb tervet, vág az agya ilyen téren, így mire észbe kaphattam volna, jómagam is a lepton foglaltam helyet és néztem a korhatárért könyörgő műsort. 
Jessica és a csapata épp produkálják magukat egy pörgős popdalra, fehér-kék-sárga egyenruhájuk alig takarja el azon testrészeiket, amiket igenis illene eltakarni egy iskolán belül. Rázzák az idétlen kis pomponjaikat, néha értelmetlen drukkolószövegeket kiabálnak be, de mind ugyanannak a személynek a figyelméért küzdenek. Mindegyik gátlástalanul akarja Isaiah-t, holott ha tudták volna, mennyire képes megtörni a lelkeket, inkább futva menekültek volna előle. 
   – Micsoda kis mocskok – utálkozik Kate, látványosan hányást imitálva, mire hangosan felnevetek. Isaiah felém fordul, mint aki csak most vesz észre, ahogy pár pomponlány is, s azonnal sugdolózni kezdenek. Magam elé bámulok, érzem, hogy Isaiah bámul, szinte átégeti a bőröm. 
   – Édes, mindjárt jövök – kiált fel Jessica, eredetileg Isaiah-nak, de valóban nekem szólt minden sava, tudatva, kopjak le minél hamarabb. 
   – Ne siess, úgyis megyek – áll fel a srác, előszedve a kocsikulcsait. – Más dolgom akadt. 
A fejével felém int, majd mikor nem mozdulok, felsétál hozzám. 
  – Mit akarsz – vonom fel a szemöldököm, ahogy a többiektől is láttam. Általában hatásos volt másoknál, hátha nálam is elérte a kellő hatást. 
   – Haza akarlak vinni – préseli össze a száját. – A bátyád így se fog örülni, hogy várnod kellett.
  – Ne siess úgy, exkluzív ajánlatot kaptál. Már nem is élsz vele? – gúnyolódom. Nem akarom megbántani, de fájt, hogy addig eszébe se jutottam, míg észre nem vett. Nem várom el, hogy mindig a fejébe járjak, mégis annyira vágytam arra a törődére, amit eddig így vagy úgy, de megkaptam tőle. Isaiah összerezzen, szeme elkerekedik és könyörgően csillog. 
  – Kérlek, csak haza akarlak vinni, Angyal – kérlel. Meghat a kétségbeesés, amit sugároz, hát belemegyek a dologba. Elkapom Kate arcát. Egyetlen érzést tudok leolvasni róla. Hű! Hát igen, ez valóban volt. 

     Jake most sem volt velünk, ismét dolga akadt egy feltehetőleg adakozó lánnyal, de már szinte megszoktam. Az út csendes volt, még a rádió sem szólt, nem állt szándékomban a társalgás. Elől ültem, amit ezelőtt mindig szerettem, de most csak Isaiah elfehéredett bütykeit néztem, annyira szorította a kormányt. A ház elé érve furcsa érzésem van. Nem tudom elmagyarázni, mi ez a sugallat, ami végigfutott rajtam, olyanra hasonlított, mint mikor az ember tisztában van valami rosszal. A gyomrom összezsugorodott, nem akartam kiszállni az autóból, sem egyedül belépni a házba. Tudtam, hogy valami van ott, megsúgta az érzékem, ami a rengeteg gyerekkori bántalmazásom során élesre fejlődött. 
   – Isaiah, baj van – cincognom cérnavékony hangon. 
   – Hogyne lenne baj – csap a kormányra dühösen. – Egyszerűen megőrülök tő...
   – Nem az – vágok a szavába. – Olyan érzésem van, mintha valaki lenne a házban. 
   – Mi? – értetlenkedik, jórészt jogosan, hiszen honnan tudhattam volna, mi is a helyzet, míg be nem megyek. De én éreztem a csontjaimban, hogy valami nem jó. Megesküdtem volna, hogy lekapcsoltam a lámpám a szobámban, aminek a fénye most kiszivárgok a behúzott függöny mögül. 
   – Nem tudom. Nem akarok bemenni. 
  – Várj, jövök én is – száll kis a kocsiból, a kezét nyújtja felém. Automatikusan elfogadom, reszketek, ahogy az ajtóhoz megyünk. Isaiah fogja a kulcsot, behelyezi a zárba, de nem szükséges, az ajtó kitárul magától. Valaki kinyitotta, és az se nem én, se nem Jake nem lehetett. Összébb húzom magam, Isaiah magához ölel, aztán belépünk. A számat egy sikoly hagyja el, ahogy megpillantom a nappalit. 
     Valaki betört a házba és mindent felforgatott.                 

2017. február 11., szombat

7.Fejezet

Sziasztok, manócskáim. :) Megígértem, hát itt vagyok a hetedik fejezettel, ami Isaiah szemszögéből íródott. Remélem élvezni fogjátok, ahogy megismerhetitek a történet egy pici részét a második főszereplő részéről is. 
Ha tetszik a rész, nyomj egy+1-et, iratkozz fel, vagy írj alul véleményt. 
xoxo Writer Girl ✌❤ 

Isaiah

    Az agyam teljesen leblokkolt úgy harminc perccel ezelőtt, most pedig ott tartok, hogy körülöttem mindenki zsong, csak én vagyok teljesen lefagyva, akár a zombi az élők között. Angyal gyönyörű ma. Meseszép, mint egy földi tündér. Fogalmam sincs, mit tett vele az új barátnője, mégis, csak hálálkodni tudok neki, a lány, aki ma lesétált azon a lépcsőn, be a konyhába, más volt, mint akit eddig ismerhettem, volt benne harci vágy, erő, magabiztosság, és üssenek le, ha a tekintete nem kacérságot üzent, mint aki pontosan tudja, milyen eredményt érhet el az új énjével. Összeugrik a gyomrom, ha a szűk farmerjére gondolok, vagy eszembe jut az a csábító vörösen csillogó szájfénye, ami csak arra vár, hogy valaki lecsókolja onnan. Hogy én lecsókoljam azokról a duzzadt, édes ajkakról. Egy szó mint száz, egy szép napon Angyal lesz a vesztem, ezt megelőlegezhetem magamnak. Sőt, talán már a sírkövemet is elkészíttettem. Isaiah Walker. 1999-2017. Meghalt a legjobb barátja húga utáni epekedésben. Egy igazi romantikus befejezés lenne az amúgy már-már komédiaszámba menő kapcsolatunkban.

     Az emberek jönnek és mennek körülöttem, de sosincs egy kialakult rend. Nem ragaszkodom  a pár órás barátokhoz, és ők is csak a tizenöt perces hírnévért keresnek fel engem. Csak pár olyan ember van az életemben, akik igazán maradnak, ezeknek vagy örvendek, vagy nem. A ragaszkodás valaki olyan fele, akit nem érdekelsz csak veszteséghez vezet. A veszteség pedig fájdalommal jár, néha hatalmas fájdalommal. De ha tudod magad is, hogy akik most melletted állnak, valószínűleg egy óra múlva eltűnnek, miután minden figyelmet megkaptak, amire vágytak, szinte már hozzászoksz az érzéshez. Akik most körbeveszik az autót, beszédre próbálnak bírni, nem annak az embernek a társaságát keresik, aki én vagyok, hanem akinek hisznek ennek. Nem ismerik azt az embert, aki bennem lakozik, nem sejtik a legfőbb, legféltettebb vágyaimat.

    Az egyetlen ember, akit valaha is magamnak akartam, az az a szomorú szemű, megtört lelkű gyönyörűség, akire már a legelső találkozásunkkor ráragasztottam az Angyal nevet. Mert ő egy igazi földre szállt angyal. Alig volt öt éves. Én hét voltam. Születésnapi bulit tartottam, és meghívtam rá Jake-et is, aki hozta magával a húgát. Emlékszem, minden megszűnt körülöttem és csak néztem őt, miközben ijedten kapkodta a pillantását a nála idősebb emberek között. Fehér ruhát viselt, leért egészen a bokájáig. A haja két copfba volt kötve, a végén hatalmas, rózsaszín masnikkal és rózsaszín hajpánttal. A lábán olyan csicsás papucsot hordott, amit a rajzfilmekben a hercegnők. Rajzolt nekem, mert nem volt lehetősége ajándékot venni. Úgy adta oda a kis, színezett képeslapot, akár egy hősnek. Még azóta is megvan az a kép, ami valószínűleg engem akart ábrázolni, és egy focilabdát, képtelen voltam megszabadulni tőle, volt benne valami ártatlan, a rajzban és a lányban is, ami elvarázsolt engem, olyannyira, hogy még azóta se tudtam tőle megszabadulni, mint a méreg, belém ivódott.

    A csengő térit magamhoz, zavartan térek vissza az emlékeim közül. A körülöttem lévő tömeg lassan oszlani kezd, én pedig kikapom a táskám az autóból és a fél vállamra dobom. Ebben a pillanatban egy szőke bombázó lép elém, átkarolja a vállam és feltehetőleg csókot akar adni nekem, csak elkapom a fejem, és unottan nézek szembe Jess-szel, aki lebiggyesztett ajakkal, látszólag sértődötten néz vissza. Jesst ritkán utasítja vissza bárki is, hisz elég csak ránézni, ő biztosan megkaphatja amit akar. Azonban most kivételt kell tennem, ugyanis az égvilágon semmi kedvem sincs most vele foglalkozni.
   – Mi baj van, cukipofa? – karolja át a derekam, a fejét a mellkasomra fekteti, és láthatólag nem is akarja elvenni onnan, pedig nagyon szeretném. Tény, hogy Jessica messze a legdögösebb lány az egész iskolában, ezt sosem titkolta senki, még maga az illető sem. Csakhogy ehhez a csinos külsőhöz egy olyan személyiség társul, amit az ember hosszú távon nehezen tud tolerálni.
   – Csak fáradt vagyok, ennyi – ködösítek, ami mondjuk valamennyire igaz is. Elfáradtam ebben a ideggyilkos életkörnyezetben. 
    –  Azon könnyen segíthetek – ajánlkozik máris. Jessica igazán bevállalós csaj. 
  – Kösz, de hanyagolom – rázom le, aztán besétálok az ajtón, be a terembe. A szemek rám szegődnek, találgatják, hogy vajon ma ki lesz a következő a ,,barátnőim" listáján. A lányok, akik többre is képesek, most igazgatják magukat, hátha felfigyelek rájuk, de én figyelmen kívül hagyom az összes próbálkozást, és egyenesen a táblára szegezem a tekintetem. Nyílik az ajtó, a tanár pedig besétál rajta. Kezdődik az óra. 


***

    Ebédszünetig igyekszem kizárni a kellemetlen tényezőket az életemből, ami elég jól is halad, míg be nem teszem a lábam a menzára. A gimiben az ebédlő az a hely, ahol az ember levetkőzi minden gátlását (időnként szó szerint is), és mocskosul, foggal-körömmel küzd azért, amit akar. Itt farkasörvények uralkodnak, aki a legmenőbb, az ül a legjobb asztalnál. Jelen esetben ennek a kitüntetett helynek a tulajdonosa jómagam vagyok, Jake, Jessica és az utóbbi időben hozzánk csapódott Angyal és a barátnője, Kate társaságában. Ellenkező esetben ha nem sikerül kivívnod az emberek elismerését, maradsz a terem legszélén, a kuka mellett, lúzer bélyeggel illetve. De olyanok is vannak, akikhez eddig sajnálatos módon Angyal is tartozott, akik menzán kívül eszik meg az ételüket, a könyvtárba vagy máshova rejtőzködve. Mindenki harcol, hogy az iskolai tápláléklánc csúcsára jusson, eltiporva mindenkit alatta. Rengetegen buktak is már bele a dicsfénybe, vesztették el a nagybetűs népszerűséget egyik napról a másikra, mára pedig talán senki sem emlékszik rájuk.       

    Az igazság, hogy én sosem akartam a felső polcra kerülni, de megtörtént, akaratom ellenére emeltek oda. És ami a legrosszabb, hogy mindenki elhiszi, hogy jól érzem magam a bőrömben, mindennapjaimat a préda hajkurászásával töltöm, mikor épp nem a hokiedzésem közepette játszom a menőt. Pedig megelégedtem volna a néma ismeretlenséggel is, csak megszabadulhassak a terhektől, amik a vállamat nyomják, és a bűntudattól, ami napról napra szétmarcangol engem. 

    A kivételemmel már mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, érezhető a feszültség a három lány között. Jessica úgy méregeti a szemben ülő két, vidáman, a fejüket összedugva csacsogó lányt, mint aki képes rájuk vetni magát, mint a vad az áldozataira. 
   – Isaiah, bébi, végre – ránt le maga mellé az említett szőkeség, majd a körmeivel a combomon dobolva odahajol, és hosszú, nyálas csókot nyom az államra. – Hiányoztál, édes – búg. Látom, hogy Angyal undorodva kapja félre a fejét, Jess pedig elégedett. Kate súg valamit Angyalnak, mire lányosan nevetni kezdenek. Az étkezőben ülők egy emberként legeltetik a tekintetüket a két lányon. Türköztetem magam, miközben tisztában vagyok vele, hányan is mérik végig most az én Angyalom. Hallottam, miket beszélnek róla, figyeltem órán, és a folyóson is, szerencsére egyetlen olyan jelző sem hagyta el senki száját, aminek hatására meg kellett volna ismertetnem az illetőt az öklömmel. Persze ettől függetlenül még pocsékul éreztem magam, amint azt hallgattam, miként osztják azt a szépséget, amelyet életem végéig nézhetek ugyan, de nem tehetek többet.

    Vágyakozva nézek Angyal felé, el is kapom a tekintetét, de ő ismét félrekapja a szemét, miközben Jake gyilkosan megfeszíti az állát, jelezvén, hogy vagy abbahagyom ezt, vagy végem. Erőnek erejével fordítom el a fejem, de állandóan azon kapom magam, hogy a szemem sarkából bámulom azt a gyönyörűséget szemben velem. Ezúttal Jessnek is feltűnik a dolog, és az asztal alatt a lábamra lép a gyilkos tűsarkújával, én pedig az ajkamba harapok, hogy ne ordítsak rá, miszerint semmi köze, hogy én mit teszek. Néha, ha jobban figyelek, akkor feltűnik, hogy Jessica hajlamos rá, hogy elfelejtse, mi is a kapcsolatunk természete, mert bár jó időnként összejönni vele, és mindketten élvezzük ezeket a pillanatokat, eszemben sincs őt a barátnőmmé tenni, bár nagyon ácsingózik utána. 
Ismét megszólal az evés végét jelző csengő, Angyal pedig szedelőzködni kezd, mint aki sietve el akar tűnni a helyszínről. Kate követi, átkarolja a vállát és kivezeti a folyósora.

    Legközelebb akkor látom őt, mikor hazafele haladunk, de merthogy Jake is jelen van, nem tudok megszólalni, ráadásul a haverom szóval is art, nehogy rossz felé terelődjön a figyelmem. Tűkön ülve várom már a tizenegy órát, s a villanyoltást a Morgen házban, majd a farmerem melegítőalsóra váltva kilopózom a sötét házból. Tudom, hogy Angyal megszokásból állandóan nyitva hagyja az ablakot, történjék bármi is, aminek nem örvendek ugyan túlzottan, de legalább nem történnek betörések a környékünkön.


    Angyal összegömbölyödve fekszik az ágyában. Ahogy figyelem, mint valami kukkoló, megfigyelem, hogy össze-összerándul a paplan alatt, és tudom, hogy rosszul alszik. Bár Angyal valószínűleg tiltakozna ellene, felemelem a takarót, és bebújok melléje, karomat a dereka köré kanyarítva. Azonnal reagál, közelebb húzódik, érzem a zaklatott lélegzetvételét a nyakamon. A fejét a pólómra fekteti, én pedig még szorosabban ölelem. Lágy puszit nyomok az ajkára, és lehunyom a szemem. 
   – Aludj jól, Angyalom – suttogom, lehunyom a szemem, és azonnal elkap az álom, karomban a leggyönyörűbb és legfontosabb dologgal a világon.